Hivatalosan 2006. március 13-án került az üzletekbe a Playing the Angel harmadik kislemeze, a Suffer Well. A két maxi és a DVD-változat mellett készült egy promóciós célú, klubokba szánt, 11 újragondolást tartalmazó kiadvány is. Az alábbiakban ez utóbbit “szedjük ízekre”...

01 _ Suffer Well (album version)
Kötelező darab, mint amikor a fogadáson az embert itallal kínálják. Erre a kiadványra szerencsére a lemezen hallható keverés került, nem pedig az eléggé vérszegényre sikeredett kislemezváltozat.

Ahogyan újra és újra meghallgatom a Playing the Angelt, Dave munkája és az albumon szereplő három dala úgy ébreszt egyre nagyobb tiszteletet bennem (nem megfeledkezve arról a tényről, hogy a 3, nem Martin-szerzemény a Gahan-Eigner-Phillpott hármas közös munkája). Dave tényleg az a tipikus rock-csávó, aki imádja a zúzást, nem tud kibújni a bőréből. Biztosan élvezte, hogy 12 évig szintikkel álcázott rock and rollt nyomtak négyesben. 1993-ban aztán megtört a jég, a Paper Monstersszel pedig végeszakadt a lacafacázásnak. Ez a szólómunka is kicsit olyan, akár a PTA: jól álcázza magát.

Elsőként ez a dal áll neki repeszteni a tisztelt hallgató dobhártyáját, s a kétféle dalszerzési módszer érdekes keveredését hallhatjuk. Ez a szám úgy szól, mintha a Counterfeit2 minimalizmusába csobbant 2006-os Question of Time lenne. A hasonlóság azért nem ennyire üvöltő, de többektől hallottam, hogy a Suffer Well erősen emlékeztet az 1986-os nagy sikerre… Nos, amennyiben a negyedes dobokat és a nyolcados basszusokat vesszük alapul, akkor talán így is van, ám arra kérek mindenkit, vonatkoztasson el a húszéves elődtől, és arra figyeljen inkább, amibe ez a két dal különbözik egymástól.

Dave egy terjedelmes, 2003-ban készült interjúban bővebben kifejtette, hogy is születtek a saját dalai. Azt sem rejtette véka alá, hogy hiába vannak ötletei, azokat nem mindig tudja kellő precizitással kifejezésre juttatni. A szólólemeze esetében Knox Chandler feladata volt, hogy ebben besegítsen, jelen esetben pedig a dobos és a producer.

Szinte látom magam előtt, ahogy Dave papírra veti a Suffer Wellt: kicsit száraz, kicsit nyers, mint a már nem annyira tejfelesszájú Bryan Adams és csapata, és a cucc vág is rendesen. Persze szöveg is van; nem hiszem, hogy Dave hagyná radikálisan átalakíttatni, amit kitalált. Tehát érkezik Eigner és Phillpott, és úgy gondolják, hogy unalmas lenne a dal, ha ebben is a jól megszokott, bejáratott és kissé “lejáratott” E-moll / C-dúr váltás vinné a prímet, ezért hozzányúlnak a szám vázához, de csak egy kicsit. Fél hangot elvesznek a C-dúrból, lesz belőle Cmaj7, s mindjárt ott az a kis befejezetlenség a versszak alatt (most kábé ott tartunk, mint amikor Szendrő Józsi bácsi már tudta, hogy Hoffmann Gézából nem ezen a néven válik híres magyar humorista, de még azt kérdezgették tőle, hogy a Hoffy név jól mutat-e majd a plakáton.)

Az igazi truváj a refrénben van: pofátlanul beetetik a nagyérdeműt azzal, hogy látszólag megmaradnak a hangnemen belül, aztán csak két sort kell kivárni, amíg kiderül, hogy mégse így van… (“Ne két f-fel, csak eggyel!” - dörmögött Szendrő az első levonat láttán, majd hozzátette: “Ne ipszilonnal a végén, hanem i-vel!” Kijavították neki, majd megkérdezték, van-e még valami óhaja. “Hogy a fenébe ne! - replikázott Szendrő. - Az elején nagy H-val!”)

A refrén tulajdonképpen “megmenti” a számot. Elnézést kell kérnem azoktól, akik nem “zenészek” vgy kevésbé értenek a zenéhez, de már leírni is gyönyörűség egy G - Gmaj7 - Cm - Cm7 - Esz-dúr kombinációt, hát még hallgatni…:-)

Őszintén: senkinek nem volt hiányérzete a videó nélkül, mondván, kicsit sok az üresjárat? A videó remekül kitölti ezeket az üres részeket, s a képek révén másképp hallgathatjuk ezt a dalt.

Szóval döngölős basszus, a korábbi időket idéző dobhangok, Dave remek éneke és Martin kissé halovány háttérvokálja jellemi ezt a változatot. Anton Corbijn, akit - érzésem szerint - mostanában jogosan “szóltunk le”, megrázta magát, és a Music for the Masses képi karakterességét idéző körítést tett le az asztalra. A legerősebb vizuáis hatást a menyasszony-vőlegény felállásban pompázó Martin és Andy kettőse adja, persze a főszerep ismét Martiné. Erre az összetéveszthetetlen asszociációra épít a borítók hátoldala is a maguk kellemes liláskék-fátyoloskék-szürke színkombinációival. Retroérzés a’ la 1987… Kezdésnek kiváló!

02 _ Suffer Well (tiga remix)
Üdítő kísérletként hat ez a próbálkozás: régen, még a 80-as évek első felében volt altalános az a remixstílus, amikor az eredeti dalt nem alakították át radikálisan, hanem itt-ott kivettek egy-két sávot, máshol pedig hozzátettek olyasmit, ami az album- vagy kislemezváltozatban nem volt hallható - de az is előfordult, hogy egy hangszeres- vagy ütősrészletre helyezték a hangsúlyt, s az ebből épített vázra adták rá a vokálruhát. Egészen pontosan 1984-ben és 85-ben jött ki az a két remix, amelyek most is érdekesnek hangozhatnak. Az egyik az In Your Memory slik mixe, a másik pedig a Something to Do metal mix névre hallgató “átköltése”.

A Tiga remix is hasonlókkal operál. Általánosan bevett gyakorlat, hogy egyes remixerek a versszakot vagy a refrén megfosztják a harmóniaváltásoktól, és azt az alapakkordot nyújtják el, amiből a szám kezdődik. A mix elején nem viszik túlzásba az eredeti dobokat, de az ének és a basszushangok nélküli kíséret “ellebeg” egymás felett, de még nem zavaróan. Még a kezdeti szintiprüntyögés is ismerős lehet a 80-as évekből, egyszámos nyugat-német zenekarok használtak ilyeneket, ettől valahogy mégsem támad nevethenékem…

Az első refrén alatt még csak halvány harmóniák hallatszanak, majd egy, szinte a metal mixet idézó zajzúzás következik, és ezután tessék fülelni…! In Your Memory-utánérzés gyönyörú zongorahangokkal, teátrális, lélekrezegtető, baromi jó...! Még egy kis figurázásra is jut idő, mert elcsúszik a kíséret az ének, de aztán már csak a zajoké a főszerep. Külön említést érdemel az eredeti változat végén hallható... hogy is próbáljam meg visszadni ezt a hangot… ahhoz hasonlt, mint amikor a Ghostban a csúnya kollégát a fekete árnyak átvonszolták a másvilágra… “Visszataszító” kaparászás-vinnyogás-szűkölés hallatszik, majd zakatoló dobbal és visszhangos basszussal zárul ez a kifejezetten érdekesre és színvonalasra sikeredett átdolgozás.

03 _ Suffer Well (tiga dub)
Nem sokban különbözik a másik Tiga-mixtől, eltekintve attól, hogy ebben egy szó sem hagyja el Dave száját. Egy kis bevadulós pörgéshez-zúáshoz ideális.

04 _ Suffer Well (Narcotic thrust vocal dub)
Hangualátban a Jon Marsh által készített World in my Eyes-mixet idézi ez az átirat, amolyan zúzós italo-house útánérzése van, mintha az egykori The 49ers vagy a Black Box nevű zenekarok számainak kíséretét valaki tisztességesen összerakta volna. A sok ismétlés és a nem túl ötletgazdag billentyűs főtéma ellenére a hagulata mégis magával ragadó. Úgy látszik, megint a dance-időszakomat élem, mert ez is bejött…

05 _ Suffer Well (Alter Ego remix)
Az It’s no Good Andrea Parker remixének volt ennyire megsemmisítő erejű alja, mint ennek az átvariálásnak. A súlyos, sok torzítással körített alapok alatt már-már kraftwerkesen puritán dobok “köhögnek”. Felhangzik jó pár olyan szólam is, melyek az eredeti számban nincsenek benne, ám minduntalan úgy éreztem, hogy kicsit túlspilázták ezt az átiratot, és olyan lett, mint egy véresen komolynak indult komolytalan szeánsz…

06 _ Suffer Well (metope remix) / 07 _ Suffer Well (metope vocal mix)
Aki szereti a főleg zajokból és atonális hangokból álló remixeket, nagy örömét leli majd a Metope által készített átiratokban. Egy kis house-hangulat, egy csipetnyi, analóg szintiből nyert hangminta, meg még pár hangnyi vartyogás, és máris kész a dolog. Én csak a fantáziát hiányolom belülők, hiszen ezek elkészítséhez nem is volt szükség az eredeti dal ihletésére, bármely más előadó bármelyik dalából készülhettek volna. Számomra ezek az újragondolások a DJ-szemlélet túltengésének bizonyítékai.

08 _ Suffer Well (M83 remix) / 09 _ Suffer Well (M83 instrumental)
Senki ne ijedjen meg, nem az Eurythmics Sweet Dreams-ének 2006-os változatát hallja! Akinek pedig mégis ez jutott volna eszébe, az nem véletlen. Ekletikus hangszer-hangszínek keverednek az 80-as évek első felének hangulatával, hallhatunk egy durva hangnemtévesztést is Dave vokálja alatt, pedig azért jó ötletekben nincs hiány: egyrészt van egy csomó plusz vokálunk, melyek messze érdekesebbek és változatosabbak, mint Martin mostani második szólamai. Ha az eredeti dalból egyetlen egy részletet sem vettek volna át, elismerőbben csettinthetnék. A Goldfrapp szeret ennyire variálni új és új szólamokkal, az M83-nak is majdnem olyan jól ment a dolog, mint a Halo egy korábbi “megruházásában”...

Az instrumentális változat pedig remek lehetőséget nyújt minden vállalkozó szelleműnek, hogy kiteljesíthesse saját elképzeléseit. Tulajdonképpen egészen tisztességesen szól ez a változat, annak dacára is, hogy fenemód nincs sok köze az eredtihez…

10 _ Better Days (basteroid dance is gone vocal mix) / 11 _ Better Days (basteroid dance is gone remix)
Nos, már az eredeti Better Days is embert próbáló feladat… Ennyire töményen, már-már “ostobán” agresszív dallal utoljára 1983-ban találkozhattak a dM-rajongó, amikor is az Everything Counts B-oldálán, írógépkopogással kísérve a pofánkba ugrott a Work Hard. A hangulat itt is hasonló (ahogyan Dave McCraken, a PTA programozója oly találóan megfogalmazta: “A Better Days színtiszta punk/pop/techo-elegy.”), én viszont minduntalan az Eurythmicsnél és a Sweet Dreamnsél lyukadok ki, mert itt is deja-vu érzetem támad. Miközben Dave a torzítóra kötött mikrofonba énekel, én Annie Lennoxot látom magam előtt, amint répaszínű hajjal, fekete öltönyben, sétapálcával a kezéban az asztalra csap, és előtörnek a torkából az oly ismerős sorok: “Sweet dreams are meade of these / Who am I to disagree…”

A gitárbetét is emlékeztet valamire, de fél órai töprengés után sem jutott eszembe, mire…

Mindenestre a Work Hard a maga “primitív” energiájával nagyobbat szólt, mint a Better Days. Az az igazság, hogy egy Free- és főleg egy Newborn-szintű B-oldalas szám után hajlandó vagyok ilyen eresztések felett szemet húnyni…

A Better Dayshez hasonló dalok remixelésénél a remixer ugyanabba a csapdába esik, mint amikor a Shake the Disease B-oldala a Flexible volt. A Flexible is újraértelmezhetetlen, mert nincs benne egy olyan motívum, melyet megragadva és kibontva valami más, netán még érdekesebb is születne. A Basteroid-mixeknek is hasonló sors jutott: egy 2:28 hosszú (!) számot 7 percre sikerült meghosszabbítaniuk, és igazából a basszusszólam torzulásán kívül túl sok meglepetés éri a gyanútlan hallgatót… Ebből a számból nem lett volna szabad remixet kihozni. Az a kevés, amit magában rejt, tökéletesen felfedezhető az eredetileg kiszabott két és fél perc alatt…