depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok

Ebben a cikkben a Speak And Spell albumot kiadásában követve a Music For The Masses gyűjtői kiadásához készült rövid dokumentumfilm feliratainak magyar nyelvű fordítását olvashatjátok. Igyekeztünk képi illusztrációinkkal a filmben szereplő, depeCHe MODE-hoz közeli személyeket is bemutatni. Letöltéseink közt megtalálható e rövidfilm eredeti angol és az általunk készített magyar felirata is. Reméljük, ezzel sokaknak még élvezhetőbbé tudjuk tenni e remek dokumentumfilmeket.
— Faith —

Illusztráció

DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
A Music For The Masses 1987-es megjelenéséig a Depeche Mode mind zenei, mind kereskedelmi értelemben lassan, de magabiztosan fejlődött. Ez a lemez valóban nagy előrelépést jelentett. Karrierjükben új fejezet kezdődött.
Először fordult elő, hogy nem vettem részt társproducerként a munkában. A Black Celeberation elkészítése sok időbe és fáradságba került. Bár a „végeredmény” nagyszerű lett, úgy éreztük, nagyon kimerültünk, mire befejeztük a munkát. Abban is egyetértettünk, hogy a következő lemez felvételeinél valaki másnak kell „bábáskodni” a banda felett, akiből ösztönzést meríthetek, s aki képes őket új ötletekre sarkallni. Ezzel párhuzamosan nekem is több időt kellett a kiadóra fordítanom, mert a Mute a fejlődése során odáig jutott, hogy az ezzel járó munkát nem tudtam volna összeegyeztetni egy hathónapos stúdiózással. Másképpen folytattuk az együttműködésünket, s ezt helyesnek éreztem.
A társproduceri feladatokat Dave Bascombe látta el. Azért esett rá a választásunk, mert nagyon tetszett pl. a Tears For Fearsszel közösen készített lemezeik hangzása. Alan rengeteget dolgozott ezen a lemezen, egyre nagyobb szerepet kapott a zenekar hangzásának kialakításában, valamint a hangszereléssel kapcsolatos munkákban. A másik három fiú nem szerette ennyire a stúdiózást, amiért nem is hibáztatom őket, hiszen ez roppant unalmas is tud lenni.
A felvételeket a Párizstól nem messze fekvő Guillame Tell (Tell Vilmos) stúdióban rögzítettük – az egykoron moziként üzemelő épület nagytermének remek akusztikája volt –, a keverési munkálatokat pedig már az észak-dániai Puk stúdióban végeztük. A munka első napján Párizsba repültem, hogy beköszönjek, és megnézzem, mindenki készen áll-e a munkára. Emlékszem, amikor kiléptem a stúdió épületéből, úgy éreztem, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg, hiszen nem kellett elköteleznem magam az elkövetkezendő 6 hónapra. Senkit nem szeretnék semmivel sem megbántani, egyszerűen csak megváltozott a stúdióbeli munkamódszerünk. Én inkább tehetségkutató vagyok, mint producer, és ez a kezdetektől fogva így volt.
Zeneileg hatalmas lépést jelentett ez a lemez. A dalszerkezet és a hangszerelés sokat fejlődött, mellyel új határokat feszegettek. Kislemezre a Strangelove, a Never Let Me Down Again és a Behind The Wheel került. Tim Simenon, az 1997-ben megjelent Ultra című album producere is készített egy remixet a Strangelove-ból. A Music For The Masses hangzása az összes korábbi lemezénél jobban „egyensúlyoz” az elvont és a könnyebben befogható között. A két felfogás arányosan oszlik meg a dalokban.
Angliában egyik kislemezből sem lett nagy siker, bár mostanra a Never Let Me Down Again lett az együttes élő fellépéseinek „programdala”. A lemez megjelenését az addigi legmonumentálisabb koncertkörút követte. Ennek eredményeképpen igazi súlyuk lett a zenei palettán, felléptek a vasfüggöny országaiban, és nagy befogadó képességű stadionokat töltöttek meg az Amerikai Egyesült Államokban is. Bajos lenne kijelenteni, hogy az 1987-es lemezzel robbantak be az amerikai piacra, hiszen ez inkább egy hosszabb folyamat eredményének tekinthető. People Are People című daluk már annak idején is nagy sláger volt az amerikai kontinensen, és fellépéseiket kezdetben 10–15 000 fő befogadására alkalmas helyszíneken adták – arra viszont, hogy közel 80 000 ember előtt játszhassanak, egészen 1988. júniusáig kellett várniuk, amikor is a pasadenai Rose Bowl stadionban adták a turnéjuk utolsó koncertjét. Ez az esemény fordulópont volt a banda életében.
Martin sokszor elmondta, hogy az album címét viccnek szánták: tréfának, mely egy együttesre vonatkozik, ami arra ítéltetett, hogy mindörökre kultuszcsapat maradjon, és soha ne vívja ki magának a világhírt. Lehet, hogy a Music For The Masses (Zene a tömegeknek) címet viccnek szánták, azonban egy önmagát beteljesítő jóslat kerekedett belőle…
    






   BRUCE KIRKLAND: Úgy vélem, hogy a Music For The Masses a banda egyik legfontosabb lemeze, mert remekül tükrözte akkori szakmai felkészültségüket és a jövőjükkel kapcsolatos várakozásaikat.

   MARTYN ATKINS: Nagyszerű lemeznek tartottam. A Music For The Masses volt az első lemezük, melyet az elejétől a végéig meghallgattam.

   NEIL FERRIS: Számomra a Music For The Masses egyike életem legfontosabb albumainak – főleg a Depeche-től… Újra a reflektorfénybe kerültek vele.


   FLOOD: Zeneileg – ahogy a közönségük is „öregedett” – ők is sokkal érettebbek lettek, de még mindig volt bennük egyfajta mélység.

   GARETH JONES: A zenei életben mind jelentősebb szerepet játszottak, a négy fiú egyre szívósabbá, hangzásuk pedig sötétebbé, komorabbá vált.

   BRUCE KIRKLAND: Valami „kiszámított hidegség” lapult benne, de ezzel együtt zeneileg nagyon felemelő volt, ezért vélekedtem úgy, hogy karrierjük fontos állomásához érkeztek – már csak az élő fellépések és a fanatikus követőik szempontjából is –, hiszen a rajongók mindent megkaptak ettől a lemeztől, amire valaha is vágytak.

   MARTYN ATKINS: Igen, egyszerűen megállíthatatlanok voltak…

   RIPORTFILMRÉSZLET
Riporter:  Martin, a pletykák szerint „fű alatt” gitárokat is bevettek az új hangzásotok kialakításához…
Martin:  Az elmúlt évek során többé-kevésbé mindig használtunk gitárokat, ezen a lemezen is jó párszor elővettük ezt a hangszert – a koncerteken pedig gitározni is fogok néhány számban.
Riporter:  Komolyan? Más meglepetés is lesz?
Martin: Tegnap vettem meg az erősítőt…
Dave: Egy erősítőt és egy V-alakú gitárt…
Riporter: ...egy V-alakú gitárt…?
Dave: Aranyszínű, csillogó-villogó... Nagyon állatul néz ki…
Martin: Ezeket használják a heavy metal-bandák is, nem?
Dave: Maradj már a hülyeségeiddel… :)
Martin: Ez egyfajta titokzatos heavy metal. A balladáink lassúak, de attól még húzósak.
Dave: Aha… Úgy értem… Mi még mindig… szóval… izé... középesen súlyos metál, na, nevezzük nevén a dolgokat…!
Riporter: Ti mindig is kemény elektronikus zenét játszottatok. Mit gondoltok, továbbra is az elektronika által megszabott (Alan a háttérben így szól: elektronikus metál) kereteken belül fogtok mozogni?
Dave: Elektronikus metál, ez az! Alan fején találta a szöget, komolyan… Elektronikus metált játszunk, igen, jelenleg itt tartunk…


   ALAN WILDER: Minden egyes alkalommal hosszasan megvitattuk, miben is különbözzön az aktuális album az előzőtől – az évek múltával ez a kérdés egyre fontosabbá vált. Egyszerűen nem akartuk önmagunkat ismételni.


   MARTIN GORE: Amikor már a harmadik albumot készítettük Daniel Millerrel és Gareth Jonesszal, úgy éreztük, szükségünk van egy kicsit másfajta ösztönzésre. Emellett úgy érzem, hogy Danielnek is elege lett a közös munkából. Igen… mégpedig azért, mert a Mute akkoriban kezdett „nagyágyú” kiadóvá válni az indie-zenék piacán, és különben is rengeteg munkája volt – így érhetően nem lelkesedett azért, hogy újra hónapokat töltsön velünk egy stúdióba összezárva…


   DAVE BASCOMBE
(producer): Azután kerestek meg először, hogy asszem’ Dave Gahan meghallgatott párat a Tears For Fears-szel közös munkáinkból. Azt hiszem, elhatározták, hogy mostantól kezdve másképp akarnak lemezt készíteni, így hát felvették velem a kapcsolatot.


   ANDY FLETCHER: Dave Bascombe – állati kedves egy pali – remek munkát végzett a Tears For Fears producereként. Tudod, hogy megy ez… Találkoztunk, beszélgettünk vele… Úgy tűnt, jól együtt tudunk majd dolgozni.


   DAVE GAHAN: Már megint mi kezdtünk el keresgélni, hogy kivel is dolgozhatnánk együtt… leültünk pár emberrel beszélgetni, s úgy tűnt, Dave-vel jól kijönnénk.

   ANDY FLETCHER: Néha tényleg jól jön pár új poén… Valaki, aki úgy megdolgoztat, hogy még pisálni se legyen időd…

   DAVE GAHAN: Dave-vel mindig élvezet volt együtt dolgozni.

   DAVE BASCOMBE: Amikor először találkoztam velük, kibukott belőlem, hogy én bizony kraftwerki komolyságot feltételeztem róluk… Fletch – a szemüveges, könyvmoly külsejű fickó – így szólt: „Nem kell túlzásokba esni, és minden este szórakozni járni… Én inkább otthon ülök, és olvasok.” Azt hittem, a filozófiáról vagy mi a fenéről szóló könyveket bújja – aha… Minden este bulizni ment, többször, mint bármelyikünk…

M. C. Escher: Emelkedő és süllyedő (részlet)


   ALAN WILDER: A Behind The Wheel igazán különleges szám. Mindig az jut eszembe róla, hogy… tulajdonképpen egy 4 hangzatból álló akkordmenet ismétlődik benne a végtelenségig, s engem ez az (Escher-féle,) egymásnak ellentmondó perspektívák felhasználásával megrajzolt lépcsősort ábrázoló képre emlékeztet. Ezeken a rajzokon hiába sétálsz fel az összes lépcsőn, sosem jutsz el a legfelső szintre, mert bár körbementél, ugyanott vagy, ahonnan elindultál: a legalsó szinten. Ez a minduntalan visszatérő akkordmenet is ilyen hatást kelt. Sosem érsz a végére… az egész szépségét a vezetéssel kapcsolatos vonatkozások adják, amik nagyon is megállják a helyüket. Azt szerettük volna, hogy… ezt a hangulatot akartuk megragadni és kiteljesíteni ebben a számban.

   DAVE BASCOMBE: Emlékszem, a repülőgépen ültünk, s Martin első néhány szava így hangzott: „Kitaláltam a címet.” A géppel éppen Párizs felé repültünk, nagyon klassz volt. Azért örültem annyira, mert így volt mire építened a teljes koncepciódat.


   DANIEL MILLER: Azt hiszem, úgy érezhették magukat, mint amikor egy embereset slukkolsz a friss levegőből.
Emlékszem, amikor… A felvételeket… Párizsban kezdtek neki a felvételi munkálatoknak. Az első nap benéztem hozzájuk, hogy meggyőződjek, minden rendben van-e, mindenkiben buzog-e a munkakedv…? Amikor kiléptem az épületből, úgy éreztem, mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a vállamról…

   DAVE BASCOMBE: Gondold el: van egy „bezárkózott”, a külvilág hatásai által nem befolyásolt csapat: én nagyon szeretek így dolgozni. Azt hiszem… jó, ha téged is elkap a lelkesedés. Ez a nagy előnye. Amikor Londonban dolgoztunk, a napi meló elvégzése után mindenki hazament, és korántsem volt jellemző ez a „pezsgés”. De… gondolom, ezzel nem lepek meg senkit… azon kívül, hogy nem a megszokott környezetedben vagy, technikai előnyt nem jelent, hogy egy külföldi stúdióban dolgozol. Szerettek kimozdulni otthonról, s más országokban lemezt készíteni. Vicces dolog. De az is igaz, hogy a párizsi stúdió remek helyszín volt. Egy régi moziból alakították ki, iszonyú jó volt az akusztikája, érdekes helyekre bukkanhattál benne. A lépcsőházában sok hangot vettünk fel. Volt ott még egy csomó hangszer is, pl. a Pimpfben hallható üstdob- és basszushangokat „velük keltettük”; nagyon hasznos eszközök voltak, mert szabadon kísérletezgethettünk a hangszínekkel.

   ALAN WILDER: Sok számban ugyanaz az alaptéma ismétlődik újra és újra, s a hangzás minden egyes ismétlődéssel egyre gazdagodik. A Pimpf például tipikusan ilyen dal. A végén például egy konyhai mosogatóval keltett zaj hallható. A szám egy egyszerű riff-fel [aláfestésül használt zenei figuráció] kezdődik, mely önmagát „gerjeszti”. Igen, azt hiszem, akkoriban nagyon sokat hallgattam Philip Glass és a többi minimalista szerző lemezeit… Szóval kitalálsz egy futamot, melyet újra, újra és újra ismételgetsz. Nagyon fontos volt, hogy minden dalnak legyen egy „gyújtópontja”. Érzésem szerint ez sokkal fontosabb volt annál, mint hogy azt mondjuk: „Ilyen és ilyen lemezt szeretnénk készíteni”, hiszen ezt igazán sosem tudhatod előre. A következőképp kellett nekiállnunk dolgozni: „Rendben, minden dalhoz legyen egy ötletünk, legyen egy alapmotívumunk, és tisztázzuk le magunkban, hogyan is közelítünk majd az adott számhoz.” Ezért is emlékszem, mennyire nehéz dolgunk volt a Little 15-nel. A legeslegvégére hagytuk, mert nem tudtuk, hogyan vegyünk rajta „fogást”. Tudod, megvolt a dal… ...de nem tudtuk… Szóval, úgy tűnt… Egyszerűen hozzá sem tudtunk szagolni. Éppen akkoriban láttam egy filmet, az Egy Z és a két Nulla (Zoo) címűt Peter Greenawaytől. A film kísérőzenéje pedig… A zenét Michael Nyman írta hozzá. Az egyik megbeszélésünk alkalmával felmerült a kérdés: „...és ha a Little 15 olyan lenne, mint Nyman filmzenéje az Egy Z és a két Nullá-ban?” Onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás, szinte megtáltosodtunk… Egy rövid, könnyed, hipnotikus, önmagába visszatérő futammal indítottunk, aztán – bumm! bumm! bumm! – minden a helyére került.

   DAVE GAHAN: Sokat számított Alan zenei előképzettsége és muzikalitása. Fantasztikusan jó zongorista. ...azt hiszem, akkoriban ezt nem becsültük meg eléggé...

   DAVE BASCOMBE: Rengeteg időnk volt, így ráértünk a hangokkal bíbelődni – hamutartókat dobáltunk, és felvettük a koppanásaik keltette zajokat. Ott mormogtunk magunkban: „Valamelyik számba biztosan jó lesz.” Aztán amikor olyasmi sült ki belőle, ami nem illett az album egyik dalához sem, nem zavartattuk magunkat, s azt mondtuk: „Csapjuk oda a végére!” Egyszerűen fel akartuk használni valahol. Minél sötétebb és „misztikusabb” volt a hangulata, annál jobban örültünk neki.

   RÉSZLET A „STRANGE” C. FILMBŐL
Hello, szólíts Rebeccának. Nincs semmi közöm ahhoz a kisgyerekhez, ha esetleg erre gondoltál volna, de nagyon szeretem az apró dolgokat. Például hiányzik a kutyám – meglógott, miközben összetalálkoztam az utcán a Depeche Mode-os fiúkkal. Minden percét élveztem az együtt töltött nagyszerű időnek. Rengeteg dologra tanítottak meg… ez maga volt az élet vagy a vágy, vagy talán a szerelem…?

   DAVE BASCOMBE: Az a hang egy tangóharmonikából jött, úgy, hogy egy billentyűt sem nyomtunk le rajta –  tudod, egyszerűen csak összenyomod a hangszertestet, a levegő meg szuszogva távozik belőle… Ennyi az egész, de tényleg undorítóan hangzik. Remek volt. A szám egyébként is tele van sóhajtozással,  amit isten tudja miből szedtünk ki… Azt hiszem, talán… ja, egy pornófilmből vettünk hangmintát, aztán besegített még egy pár lány is, hogy „hifibben” szóljon a végeredmény…

   MARTIN GORE: A Never Let Me Down Again különösen jól sikerült, s nagyon hatásos volt, amikor élőben adtuk elő.

   DAVE GAHAN: A Never Let Me Down Again volt a mi nagy dobásunk. Még mindig az.

   ANDY FLETCHER: Nem lett belőle nagy sláger, de egy igazán legendás Depeche Mode-dallá vált.

   DAVE BASCOMBE: A Never Let Me Down Againre mindannyian… Nagyon-nagyon elégedett voltam vele. Rendesen kivettem a részem a dobhang kialakításával kapcsolatos melóból. A gitárbetét nem szándékosan került a szám legelejére… ...a sequencerekkel szórakoztunk, és valahogy odakeveredett a többi hang közé... Persze ebből is hangmintát kreáltunk, és valahogy ez is… ez is bejött a szám elejére, amikor elindítottuk a lejátszást. Persze nem itt kellett volna megszólalnia, de egyszerre törtünk ki: „Ez baromi jó!” Mókás véletlen volt. Mindig is nagyon kedveltem ezt a dalt, s büszke voltam rá. Számomra mindig nagyon furcsa az a pillanat, amikor a munka végére érünk, mert ilyenkor már mindenkinek nagyon elege van mindenkiből, előjönnek a videókkal, a turnékkal kapcsolatos tervek… Megjelenik a sajtófőnök meg a többi fejes, egy másik összeszokott csapat is belekezd a maga munkájába, aztán a fiúk veszik a kalapjukat, nekilátnak a promóciós munkának, meg én is lelépek, és egy házzal arrébb megyek… ...szóval nem ez a munka legkellemesebb része, de minden együttessel ugyanez a helyzet.

   MARTYN ATKINS [művészeti vezető]: A Depeche Mode-nak készített lemezborítóim közül a Music For The Masses a kedvencem, s azt hiszem, a zenéből is merítettem inspirációt, mert ez a lemez nagyon nagyot szólt… Mindannyian egyetértettünk abban, hogy valami nagyon ütős dologgal kell előrukkolnunk, ami, történjék bármi, „eladja” az albumot. A közép-európai országok jelképei és szimbólumai között keresgélve arra lettem figyelmes, hogy a hangszóróval az összes többinél sokkal gyakrabban találkoztam. Aztán elkészültek azok a nagy, szabad területeket ábrázoló fotók a hangszórókkal… a már szinte propagandisztikus hatást keltő hangszórókkal, melyek a környezetbe „üvöltenek”... Igen, az ötletet az album címe, a Music For The Masses adta…

   DAVE GAHAN: Azt hiszem, mindig nagyon poénos címeket adtunk a lemezeinknek –  folyton szembe menve a…. ja, szembe a „trenddel”...

   ALAN WILDER: Martin ötlete volt, hogy a „Zene a tömegeknek” címet adjuk a lemeznek,  és kizárólag ő tudná megmondani, miért is gondolt erre…

   MARTIN GORE: Azt hiszem, egy csomó klasszikus lemezt böngésztem végig… ...már nem emlékszem, melyik boltban, s elértem ezekhez, melyeken a „Millióknak szóló zene” cím díszelgett. Egyszerűen csak marha viccesnek találtam.

   DAVE GAHAN: A Music For The Massest… mindenki másképp fogadta, főleg a Black Celebration után…

   MARTIN GORE: A címet kicsit ironikusnak is érzetük, hiszen mi sosem tartoztunk a „menő együttesek” közé... A „Zene a tömegeknek” címmel kicsit gúnyolódni akartunk, ami fölött sokan át is siklottak…

   MARTYN ATKINS: Komolyan mondom, életem egyik legélvezetesebb munkája volt: béreltünk egy nagy teherautót, narancssárgára festettük a hangszórókat, berámoltunk a kocsiba,  szereztünk egy 10–15 cm átmérőjű gömbfa rudat, kellő hosszúságúra vágtuk, ráerősítettük a hangszórótölcséreket, és az egész cuccal felrongyoltunk a fennsíkra. Képeket akartam készíteni a Ladybower víztározónál, aztán annál a hatalmas erőműnél, ami, azt hiszem, Ferrybridge-nél, az M1 autópálya mellett épült.

   MARTIN GORE: Igazán remekül összefoglalta a cím mondanivalóját. Tökéletes volt a kép, ahogyan a hatalmas hangszórókból zene szól a tömegeknek. Imádtam a kislemezeken felhasznált szimbólumait.

   MARTYN ATKINS: Az egyik maxilemez borítójának alapmotívuma egy Kelet-Európát ábrázoló térkép, amit előbb jól meggyűrtünk, majd kisimítgattunk, aztán polaroid-képeket tettünk rá, és újra lefényképeztük, hogy mindenki azt higgye: a felvételek Európa különböző pontjain készültek. Tökéletes ellentétét adta a „négy basildoni fiú” sztereotípiának, mely nem volt sem eléggé egzotikus, sem sivár vagy komor.


   CHRIS CARR (sajtófőnök): Azt hiszem, talán Dave javasolta, hogy vegyék be Antont a csapatba.

   DAVE GAHAN: Nagyon klassz Antonnal együtt dolgozni, mert ő... megérti… érti a zenénket, és vele nagyon egy hullámhosszon vagyunk…

   ALAN WILDER: Sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett az egyéniségünkre, már csak azért is, mert az album dalai az emberi kapcsolatokról szóltak. Azelőtt a nők sosem kaptak hangsúlyos szerepet a munkáinkban, így hát fogta magát, és nőkkel „pakolta tele” a videókat.


   ANTON CORBIJN [művészeti vezető] Nos, szóval… én Echo and The Bunnymen-szintű rockbandákkal és hasonló emberekkel dolgoztam együtt, a Depeche-t akkoriban pedig a bakfisok zenekarának tartottam. Nem bántam nagyon, hogy elvállaltam egy fotózást annak idején az NME-nek, mert én egy friss szem mindig másképp lát, mást érzékel, de meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is komolyabban együtt dolgozzak velük…

   NEIL FERRIS (technikus) Mindig attól a negatív hozzáállástól szenvedtünk, amit Anton is megfogalmazott: „Ők csak egy tinicsapat.” Aztán amikor Anton meggondolta magát, és hajlandónak mutatkozott a Depeche Mode-dal közös munkára, nos, az volt az a pillanat, amikor minden gyökeresen megváltozott,  mert ezzel megelőlegezte nekik a hírnevet.

   ANTON CORBIJN: Az volt a bajom a Depeche Mode-dal, hogy egy olyan elektronikus zenét játszó együttesnek tűntek, melybe egy cseppnyi érzelem se szorult.  Én pontosan ennek vetettem véget.

   MARTIN GORE: Az Anton által levezényelt összes videóforgatás nagy élmény volt. Az Anton által levezényelt összes fotózás nagy élmény volt. Vonjuk ki az egyenletből Antont: az eredmény rémületes lesz!

   DAVE GAHAN: Ő volt a mi vizuális megmentőnk…

   BRUCE KIRKLAND (a Second Vision elnöke): Az a magánvéleményem, hogy remek lemezt, egy csodás Depeche Mode-albumot készítettek. Mindez a hangzásnak, a benne rejlő érzéseknek, és többet között Anton videóinak köszönhető – ezek a mozgóképek igazán kifejezték, miről is szól valójában a Depeche Mode. Az volt a nagy kérdés, hogy vajon ezzel a lemezzel képesek lesznek-e megsokszorozni a rajongótáboruk létszámát?


   DARYL BAMONTE
(asszisztens / turnémendzser): A Black Celebration megszilárdította az együttes pozícióját, s amikor megjelentették a Music For The Massest, a róla kislemezre másolt Strangelove nagyon szép sikereket ért el. Egy tuti jó Anton-videó, nem? ...egy lengén öltözött nővel a főszerepben…

   BRUCE KIRKLAND: Számomra talán a Strangelove az együttes legfontosabb kislemeze –  ha az amerikai piacra gyakorolt hatást vesszük alapul.

   DARYL BAMONTE: Akkoriban lódult meg igazán velük a szekér… Emlékszem, Amerikában turnéztunk, és a lemez a legjobb 40 között debütált. ...bennünket meg sosem érdekelt igazán, hogy a lemezeink hányadik helyig jutnak a listákon, hiszen – ahogy Andy is említette – előfordult, hogy a fiúk tizenöt ezres, teltházas koncertet adtak mindenféle promóció és reklám nélkül, vagy úgy, hogy az adott szervező tulajdonképpen nem is ismerte őket… Nem tartoztak a divatos, „felkapott” bandák közé.

   DAVE GAHAN: Már az első lemezünk megjelenése előtt is ugyanez volt a helyzet, akárcsak a Grateful Deadnél vagy a… Seregnyi rajongónk várta a híreket, hogy hol is fogunk koncertezni… ...de tudod, hiába léptünk fel 5–10 000 ember előtt esténként, ha a harminc napig tartó turné végére csak 150 000 lemezt adtunk el… Nem jön ki, bárhogy is számolod…

   DARYL BAMONTE: A nagy áttörést akkor értük el, amikor pont azon a héten jutottunk be a Billboard 40-es listájára – vagy egyből ott kezdtünk –, amikor Amerikában koncerteztünk… ...ezért szoktam mérföldkőként emlegetni ezt az időszakot.


   ANDY FRANKS
(turnémenedzser): Olyan volt, mintha Amerika hirtelen egy Csipkerózsika-álomból ébredt volna fel, nem?
   DARYL BAMONTE: Ja…
   ANDY FRANKS: Az egész ország…
   DARYL BAMONTE: Kinyílt a szemük: hello!


   DAN SILVER
[koncertszervező]: Hirtelen nagy lett a pezsgés. Úgy értem, bármihez nyúltak, arannyá vált a kezük között.

   ANDY FRANKS: Akkoriban Dél-Kalifornia egész más volt, mint a többi állam, érted? A KROQ nevű rádióadón éjjel-nappal Depeche Mode-ot nyomattak. Hihetetlen, mennyi támogatást kaptak tőlük; a Depeche már szinte tősgyökeres dél-kaliforniai együttesnek számított…

   DAN SILVER: Bizonyos értelemben egyáltalán nem a tömegeknek játszottak, hanem egy sok tagot számláló, de értő, vájt fülű közönségnek.

   BRUCE KIRKLAND: Akkor döbbent rá az ember, milyen fontos is volt a banda ezeknek a fiatal srácoknak… Ne felejtsük el: 16–17 éves, Orange megyébe valósi, zárkózott gyerekekről beszélünk, akikre a Depeche Mode zenéje és szövegei óriási hatást gyakoroltak. Olyannyira, hogy… ez lett a fő vezérfonal, amikor a 101-et készítettük – ez volt az alapgondolatunk. Felvetődött bennünk: „Mi lenne, ha… szóval… ha a rajongókat is bevennénk a buliba?” Ezért tömtünk meg egy buszt azzal a csapatnyi gyerekkel, és utaztattuk őket keresztül-kasul az országon, mert az egész történet legalább annyira szólt róluk, mint amennyire a zenekarról.

   RÉSZLET A 101 C. FILMBŐL:
Itt a WDRE Rádió a 92.7-en, New York új zenei adója. Jó estét, a mikrofonnál Malibu Sue-t hallják. A Depeche Mode éppen filmet forgat nálunk, és szereplőválogatásra várják a rajongóikat. Ha már betöltötted a 18-at, és szabad vagy június 10.-e és 18.-a között, gyere a malibui Meadow Beach-re most vasárnap este 7-re, és öltözz az alkalomhoz illően! Szerencse fel!

   BRUCE KIRKLAND: Azt hiszem, ez a rész tette igazán szimpatikussá őket, mert a film… egy olyan együttest mutat, mely tartja magát a „tervhez”, melyben ez áll: „Meghódítjuk Amerikát!” Szintén érdekes volt a rajongók szemével láttatni az együttest – az akkori alternatív kultúrának hódoló rajongók szemszögéből, s ki más örökíthette volna meg jobban ezt az egészet, ha nem Pennebaker – nem is vitás…

   DANIEL MILLER: A Virgin nevű cég foglalkozott a filmterjesztési feladatokkal. Dolgozott ott egy Angus Margerison nevű fickó, aki rám is kéredezett: „Miért nem kéritek fel Pennebakert?” – mire én: „Pennebaker… Úgysem vállalná el…!”  Ő egy elő legenda, érted… Hihetetlen egy ember… Minden idők legfontosabb rock-dokumentumfilmjeit forgatta le… Sebaj, azért felhívtuk, és ő pedig azt felelte: „Oké, megcsinálom, jól van!”

   ANDY FRANKS: Szerepeltünk már a tévében meg hasonló helyeken, de ehhez fogható dologban még nem volt részünk. Pennebaker mindössze annyit mondott: „Észre sem fogjátok venni a kamerákat…”, mi meg…  replikáztunk: „Nem a fenét nem…!” de az egész forgatás alatt annyi vizet se zavartak…

   DARYL BAMONTE: ...mint egy légy a falon…
   ANDY FRANKS: Így van!

   RÉSZLET A 101 C. FILMBŐL:
– Kenny, erről lemaradtál…!
– Ja, vettem észre…
– ...megy a szalag!
– Azt hiszem, jóvá akarod tenni a hibádat…
– Óóóó... erről bizony lemaradtál…


   BRUCE KIRKLAND: Komoly anyagot szerettünk volna látni, nem egy… amolyan… agyonpúderezett reklámfilmet az együttesről…

   RÉSZLET A 101 C. FILMBŐL:
... s feltűnik benne a Depeche Mode. Éppen most gördülnek be a Rose Bowl stadionba egy nyitott tetejű autócsodával… Csak nem egy Cadillackel? De bizony azzal! Mindannyian fekete bőrcuccban vannak. Mindjárt ide is érnek a mikrofonokhoz… A Depeche Mode!
– Azt hiszem, Alannek fontos bejelentenivalója van…
– Úgy ám, igen. Jó reggelt! Szeretnénk üdvözölni a rajongóinkat, akik hallják-látják ezt az adást ma reggel, egyúttal szeretnénk bejelenteni, hogy a világkörüli turnénk befejezéseként június 18.-án, szombaton különleges zárókoncertet adunk itt a pasadenai Rose Bowl stadionban.


   DARYL BAMONTE: Annyira jól ment a bolt, hogy elhatároztuk: nem csak az amerikait, de az egész turnét egy különleges zárókoncerttel koronázzuk meg.

   DAN SILVER: Az amerikai turné nagyszerűen sikerült, az üzleti részre sem lehetett panaszunk, ezt a koncertet pedig egyfajta bejelentésnek szántuk, mondván: „Íme a zenekar.”

   DAVE GAHAN: Valami szokatlannal szerettünk volna előrukkolni… olyasmivel, ami ritka, mint a fehér holló... egy ingyenes koncert a rajongóinknak. Aztán mégsem sikerült összehozunk, főleg azért, mert a promóterek majd’ szívrohamot kaptak, amikor meghallották…

   DARYL BAMONTE: Egy olyan stadionra esett a választásuk, melyben hosszú ideje nem rendeztek koncertet… utoljára talán a… 70-es években…?

   ANDY FRANKS: Aha. Nagy kérdés volt, hogy nekik sikerül-e összehozniuk a dolgot. Azt hiszem, ez a tény nagyon idegessé tette őket, mert tulajdonképpen belementek egy orosz rulettbe… ...nagyon nagy volt az a stadion…!
   DARYL BAMONTE: Igazán bátor dolog volt tőlük.

   RÉSZLET A 101 C. FILMBŐL:
Egyet árulj el. Hogyan jutottatok erre az elhatározásra? Úgy értem… Rengeteg emberről van szó. Egyből azt jutott eszembe: „Az együttes komoly kockázatot vállalt.”

   DAVE GAHAN: Elmeséltük az ötletünket a többieknek, azoknak is, akik akkoriban velünk együtt dolgoztak, Wayne Forte-nak, az amerikai ügynökünknek, és mindenki komplett hülyének tartott bennünket, beleértve a lemezcégeseket is, de mi makacsul ragaszkodtunk a tervhez.

   DAN SILVER: Hazárdjáték volt az egész, enyhe „dupla vagy semmi”-felhanggal…

   ANDY FRANKS: Amikor egy fedett helyen lépsz fel, s nem kel el az összes belépő, hanem mondjuk csak a jegyek 50%-a, a félház nem túl vidító látványán még mindig javíthatsz függönyökkel meg hasonlókkal, semmi gond… De amikor szabadtéri koncertet adsz, ráadásul egy ilyen helyen…
   DARYL BAMONTE: A figyelem középpontjába kerülsz…
   ANDY FRANKS: De még mennyire…

   DAVE GAHAN: Tuti biztosra vettük, hogy a mi rajongóink akár Texasból vagy New Yorkból is hajlandók ide utazni, hogy láthassák ezt a fellépést.

   NEIL FERRIS: Egyik nap a BBC Televízió munkatársával ebédeltem együtt, aki így szólt: „Mit szólsz, jövő héten Amerikába repülök egy forgatócsoporttal, és filmet készítünk a Pet Shop Boysról. Na? A pasadenai Rose Bowl stadionban adnak koncertet. 150 000 – vagy a franc tudja, hány – ember… ...vagy 100 000 ember előtt játszanak a pasadenai Rose Bowlban.” Megkérdeztem tőle: „Mikor utazol?” Amikor kibökte a pontos dátumot, azt mondtam: „Figyelj csak, nem hinném, hogy a Pet Shop Boys lép fel aznap este. Biztosra veszem, hogy összekevered őket a Depeche Mode-dal.” Mire ő: „Na ne má’! Képtelenség, hogy a Depeche Mode játsszon a pasadenai Rose Bowlban!” Kimentem az étterem előtti telefonfülkébe, felhívtam Danielt, a beszélgetés befejeztével pedig visszamentem. Majd szétvetett a büszkeség… Leültem az asztalhoz, és így szóltam: „Sajna a Pet Shop Boys támogatja a Depeche Mode-ot… IGEN, EZ AZ!”

   DAN SILVER: A háttérben dolgozókra óriási nyomás nehezedett. Hatalmas koncert készülődött. Emlékszem, amint az állványépítő munkások az égre tekintve szemlélik a hangszórókat, mintha azt mondanák: „Kettővel többen vagyunk, mint a Grateful Dead-ék odafönn”.

   ANDY FRANKS: Velünk dolgozott az az ürge is, aki a woodstocki színpadot építette. Chip Moncknak hívják… TÉNYLEG ez a neve… Az ő ötlete volt, hogy a színpad négy pilléren álljon, a tető meg a földig érjen. Amikor felszerelték a világító- és a hangosítóberendezéseket, meg a többi cuccot, elvileg az egészet csak a helyére kellett volna emelni. A gyakorlat azonban más: amikor mindennel elkészültek, azt a dög szerkezetet meg sem lehetett mozdítani. Nem volt mit tenni, mindent le kellett szerelni… Versenyt futottunk az idővel…

   RÉSZLET A 101 C. FILMBŐL:
Már mindennel próbálkoztunk… de semmi eredmény… Eddig még mindennel jól befürödtünk, a tetővel, nem jön össze semmi… Mindennel késésben vagyunk. Semmi sem klappol, ahogy kellene… A szintik is gallyramentek…

   ANDY FRANKS: Aztán mégis sikerült összehozni. A tető a helyére került, mindent felerősítettek rá, a színpadot meg egy bazi nagy daru drótkötelei tartották, nehogy véletlenül a közönség közé csússzon…

   DARYL BAMONTE: Próbáltál már péntek este darut bérelni Kaliforniában?

   ANDY FRANKS: Öt óra után felér egy gyilkossággal… Te jó ég!

   DAN SILVER: ...ráadásul még pocsék időt is fogtak ki. Ez volt a legviccesebb hangpróba, amit valaha is láttam tőlük. Martin valami szokatlan izét prüntyögött a gitárján… Nem is nevezhetjük igazi hangpróbának. Szedett-vedett és hátborzongató volt…

   ALAN WILDER: Ez volt az egyetlen olyan fellépésünk az egész turné során, amikor egy teljesen más ellenőrző- és erősítőrendszert kellett csatasorba állítanunk, mert olyan hatalmas volt a stadion. Ehhez nem voltunk hozzászokva. Semmi sem ment simán, komolyan mondom. Egymás után döglött be minden… Azt hiszem, a szintik még működtek, de a többi technika nem… nem is hallottuk, mit éneklünk, Dave meg fülsértően hangos volt.

   DAVE GAHAN: Emlékszem, ott állok a színpadon, a hangom meg sehol – akárcsak most, sajnos –, már a buli elején berekedtem, na mindegy, valahogy túltettük magunkat rajta, de nagyon szar érzés volt.

   ANDY FLETCHER: A filmen minden jól látszik. Állati idegesek voltunk… Az a hosszú séta a színpadig…

   BRUCE KIRKLAND: Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor 65 000 ember szorong egy stadionban, és a te zenédet hallgatja. Ez a koncert egy igazi mérföldkő volt a banda életében.

   DARYL BAMONTE: A Blasphemous Rumours alatt, amikor Dave Isten beteges humoráról énekelt, abban a szent pillanatban kettéhasadt az ég, mennydörgött-villámlott, zuhogni kezdett az áldás…

   DAVE GAHAN: Rendezni sem lehetett volna jobbat… Beúsztak a felhők, aztán hirtelen esni kezdett…! Komolyan, tök félelmetes volt!

   MARTIN GORE: Egyfolytában azzal viccelődtünk, hogy az a rengeteg felhő biztosan követ bennünket…
Mostanában nem esik meg olyan gyakran, de akkoriban előfordult, hogy szinte minden egyes este zuhogott a fellépéseink alatt.

   DARYL BAMONTE: Az elektromos cuccokat semmi sem védte az esőtől. A személyzet fel-alá rohangált, és azt hajtogatták: „Kaliforniában soha-soha nem esik az eső ilyenkor, júniusban…!” Mire mi: „Soha? De most igen… Lennének szívesek kihúzni a vízhatlan ponyvákat?” Ezért is… ezért is beszéltek rólunk annyit a rádióban és írtak az újságokban, mert az eső pont annál a résznél kezdett el szakadni.

   DAVE GAHAN: Olyan volt, mintha az „Ördögi szimpátiát” játszottuk volna a Rolling Stones-tól… Persze túléltük… :)

   ANDY FRANKS: Igazán nagy esemény volt, nem? Hatalmas koncertet adtak.
70 000 jegy kelt el… A legmenőbb angol bandának, ha nem a legnagyobb együttesek egyikének számítottak akkoriban az USA-ban…

   MARTIN GORE: Dave gyakran mondogatja, fogalma sincs, honnan jött az ötlet, hogy a Rose Bowl-i koncert alatt elkezdje lengetni a karjait… ...a közönség egy emberként kezdte el utánozni őt… A színpadon állva ezt látni… hát, felejthetetlen élmény volt… Mindegy, hol álltál: a színpad elejéről és a végéből is tökéletesen láthattad a hullámzó kezek félelmes tömegét. Olyan volt, mint egy nagy búzamező a szélviharban… Hihetelen…!

   DAVE GAHAN: Igen… csodálatos élmény volt. Egészen addig nem is volt még egy ilyen koncertünk. Egészen addig ez a mi kis világunk volt… – ez az, ami annyira különleges a Depeche Mode-ban és az ezzel kapcsolatos dolgokban… Kreáltunk magunknak egy álomvilágot, és abban éltünk… Olyan különös érzések fognak el, ha arra a koncertre gondolok… Emlékszem, amikor lejöttünk a színpadról, komolyan úgy gondoltam, hogy mindennek vége. Egyszerűen… egyszerűen nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogyan addig tettük –  10 hosszú éven keresztül. Mihez kezdjünk most? Mintha elértük volna önnön lehetőségeink határát. Muszáj volt… Muszáj volt másképp csinálni. Minden megváltozott. Valahogyan meg kellett újulnunk ezek után…





Kapcsolódó anyagok:
SPEAK AND SPELL REMASTERS / Feliratok
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
CONSTRUCTION TIME AGAIN REMASTERS / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS / Feliratok
HOGYAN KÉSZÜLT? The Singles 86-98 (slowblow.uw.hu)



Letöltés:
Remasters | 1987-88 Music For The Masses


   
   

   

2006.05.11. 10:10 | Kucced | 23176 Olvasás | 14 Hozzászólás | Nyomtatás
 
 
14. Hozzászóló: set me free | Időpont: 2009.01.17. 14:52
set me free

Mivel nagyon szeretem a MFTM-t, úgy gondoltam, megveszem a remastered változatot. Van is rá pénzem, meg látom, raktáron is van a Metro-Nom-ban. Meg is rendeltem, és már várom, hogy megérkezzen. Nos, most jönne a kérésem! Ha valaki internet útján rendelt már tőlük, azt tudni segíteni nekem, hogy hány nap alatt hozzák ki?
Köszi! ;)  :)

 
13. Hozzászóló: Maistro | Időpont: 2006.06.01. 17:04

de mirt nincsenel linkek az oldalon

 
12. Hozzászóló: _vessago_ | Időpont: 2006.05.31. 08:10
_vessago_

Ok próbálkozom…..köszi

 
11. Hozzászóló: cyberbob | Időpont: 2006.05.30. 17:03
cyberbob

Jók a letöltések…winrar rulez…

 
10. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.30. 15:09
Faith

No errors, most letöltöttem mindhárom fájlt, simán innen, szétpakoltam és korrekt.

 
9. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.30. 14:57
Faith

letöltöm, s megnézem…

 
8. Hozzászóló: _vessago_ | Időpont: 2006.05.30. 14:31
_vessago_

Hi Faith,

kétszer töltöttem le a MFTM dokumentum filme de mikor kicsomagolnám lemezolvasási hibát dob a gépem….
Mit rontok el??

üdv
_v_ ;;;

 
7. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.25. 21:11
Faith

Ami késik, nem múlik…

 
6. Hozzászóló: cyberbob | Időpont: 2006.05.25. 19:59
cyberbob

Azóta persze rájöttem én is…Más Violator dvd hunsub? 8-)

 
5. Hozzászóló: Zútika | Időpont: 2006.05.21. 09:57
Zútika

Gareth Jones és Martyn Atkins.

 
4. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.16. 10:30
Faith

Hisz oda van írva. :)

 
3. Hozzászóló: cyberbob | Időpont: 2006.05.16. 10:25
cyberbob

Na és kik azok?

 
2. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.12. 06:22
Faith

Már megvan :)

 
1. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.05.11. 08:28
Faith

Az 5.-ként és 7.-ként megszóló személy(-ek)ben nem vagyunk biztosak, várjuk véleményeteket ezügyben. A kérdés: ki lehet ő???

 
 
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned, ezt a belépési oldalon megteheted. Amennyiben még nem regisztráltál azt a regisztrációs oldalon tudod elvégezni.


You must be logged to post comments, You can enter on the login page. If You're not registered yet, You can do so on the registration page.
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©