Pontosan egy hónappal a fellépés után, a második budapesti dátum bejelentésétől fellelkesedve megpróbáltam összeszedni a gondolataimat a magyarországi Depeche Mode-koncertről, valamint a meet&greet-ről.
„Szia! Mit szólnál DM koncert előtt egy M&G-hez?” - kaptam az üzenetet Messengeren és jónéhány másodpercig olyan arccal néztem a telefonra, amire a legjobb barátok is csak a bamba kifejezést használnák. „Mi a fene az az MG? Martin Gore szólólemeze, az MG?” – morfondíroztam, amikor hirtelen villámcsapásként esett le, hogy abban a szerencsében lesz részem, hogy kezet rázhatok kedvenc zenekarom tagjaival – hát persze, Meet&Greet! Hogy a viharba ne volna kedvem! Be kell vallanom, hogy soha nem éreztem szükségét annak, hogy az általam fontosnak tartott zenekarok tagjaival találkozzam, nem is tettem soha semmit ezért – de amikor jött a lehetőség, hogy a Freestate.hu szerkesztőjeként találkozhatok velük, attól azért igencsak felvillanyozódtam! Túlzás lenne azt állítani, hogy számoltam a napokat, de azért többször eszembe jutott, hogy hogy fog zajlani a Nagy Esemény… próbáltam Youtube-on vadászni eddigi meet&greetekről videókat, de csak személytelen kézrázásokat láttam (néhol kesztyűben)… no mindegy, nem várok semmi extrát, már az sem lesz rossz, hogy egy szobában leszek velük (de még milyen szobában… erről majd később!).
A koncert napján a megadott időben a megadott helyen, a stadion egy külön bejáratánál várakoztam a többi szerencséssel, kb. bő tucatnyian voltunk. Körülöttünk pedig már áramlott a „Fekete Sereg” a stadionba; néhányan közülük sejtették is, hogy mi járatban álldogálunk ott pókerarccal az Albert Flórián utcában, mondták is, hogy „na, mázlisták!” A szokásos várakozás vette kezdetét („természetesen” az egyperces meet&greet miatt több mint 1 órára kivettek minket a közönség soraiból, így lemaradtunk mindkét előzenekarról, bár mondanom sem kell, hogy nem bánkódtunk emiatt), először az utcán, aztán bemehettünk a stadion lábához, ahol a kiszolgáló személyzet szorgoskodott. A stadion védőszárnyai alatt végignézhettünk egy rövid záport (szerencsére ez volt az első és utolsó eső aznap!), aztán hamarosan szóltak, hogy be lehet menni abba a szobába, ahol maga az „esemény” le fog zajlani. Hát, ez a szoba a Groupama Aréna egyik tornaterme volt Bordásfalak, súlyzók és fűszőnyeg társaságában történt tehát a történelmi pillanat!
A szobában a Live Nation szervezésében minket kísérő hölgy elmondott mindent: egy darab közös fotó lehetséges, több nem; kézfogás lehet, hogy lesz, de nem biztos (?!), és dedikálásra, valamint beszélgetésre nincs igazán lehetőség - ezt én már tudtam az említett YT-videókból, és Dave és Martin unott arcára is fel voltam készülve. Nem gond, örülök, hogy itt lehetek! A hölgy igyekezett „kulisszatitkokat” is megosztani velünk a készülődés perceiben: például elárulta azt a hatalmas hírt, hogy a fiúk a szállodai szobájukba csocsóasztalt kértek, mert nagyon szeretnek csocsózni. Ezt persze nekünk, akik végigküzdöttük már magukat a Singles Tour és az Exciter Tour hivatalos turnénaplóinak azokon az indokolatlanul hosszú részein, amikor az aktuális csocsóbajnokságokról volt szó, nem volt túl nagy meglepetés. Jelen voltak a Sony Music munkatársai is, akik kezükben tartottak három példányt a Spirit dupla platinalemezből, amelyet itt adtak át az együttes tagjainak. Szerencsére velünk volt Faith, aki néhány kedves szóval elérte a Manic Street Preachers pólót viselő Sonys munkatársnál, hogy egy közös fotót készítsünk hárman (Faith, Csicsa, jómagam) az említett platinalemezzel.
Hamarosan bejött személyesen Jonathan Kessler! Kedélyesen köszöntötte az egybegyűlteket, egy jól érthető köszönéssel és „howyoudoin”-nal. Aztán a „fine, thank u” válaszainkra mondott egy olyan mondatot, amelyből tényleg, szó szoros értelmében semmit nem értettem. Elképesztő akcentusa van a fószernek! Kessler a maffiózóbajsza ellenére egy kigyúrt, kedélyes, jó karban lévő öregúr, aki aztán hamarosan a Sony Music embereivel kezdett társalogni, mi pedig továbbra is vártunk a nagy pillanatra. Külön köszönet a Live Nationös szervező hölgynek, aki elérte, hogy néhányan a hölgyek közül mosdóba elmehessenek a nagy pillanat előtt! Várakozás közben természetesen mindenki izgatott volt, és ahogy az lenni szokott, mindenki poénkodással próbálta leplezni az érzelmi felfokozottságát. Mindenesetre nagyon kíváncsian vártuk a mi időnket!
Aztán hirtelen eljött, amire vártunk! Egy ázsiai beütésű, csinos fiatal hölgy érkezett, ő is „lecsekkolt” minket, kissé szigorú, hivatalos arccal. Majd hirtelen kiment vissza a Fradi pálya folyosójára, és széles mosoly ömlött el az arcán: ebből tudtam, hogy jön a zenekar! És igen, Dave, Martin és Andy már be is lépett a szobába! Kifestve, teljes harci díszben, úgy, ahogy később láttuk őket a színpadon. Egy pillanatnyi zavar után spontán tapsban törtünk ki, amit legnagyobb meglepetésemre már-már megszeppenve, széles mosollyal vettek tudomásul. Természetesen az örök meglepetés „te jó ég, milyen kicsik, főleg Martin, de Dave is” gondolat is átvillant a fejemen, de ez nem vett el semmit a pillanat nagyszerűségéből. Az együttes tagjai kifejezetten kedvesen elkezdtek velünk pacsizni, „háj”-okat dobálva nekünk. Mindannyian mosolyogtak, főleg Dave, és legfőképpen Martin! Pont az ellenkezője történt, mint amit vártam, már-már csillogó szemmel parolázott velünk a zenekar, mintha soha nem csináltak volna még ilyet, nagyon kellemes meglepetés volt! A másik nagyon pozitív csalódás pedig Dave és az ő kesztyűje, illetve pontosabban annak hiánya volt! A harmadik pedig az, hogy kifejezetten határozott, férfias kézfogása volt mindhármójuknak, leginkább Dave-nek. Egy pillanatig nem éreztem semmi lenézést, semmi „essünk túl ezen” érzést, határozottan barátságosak voltak. Volt velünk egy tolószékes fiú is, Dave vele valamit még el is jópofáskodott. Némi kavarodás (ki hová álljon?) után született meg a közös fotó.
A Live Nation-ös hölgy megkért minket, hogy ha véget ér a fotózás, a lehető leggyorsabban hagyjuk el a (torna)szobát, így a fotózás után – amíg a zenekar a Sony Music platinalemezét vette át – minket kitessékeltek a szobából, sőt, mint kiemelt állójegyes, egészen az utcára kellett kimennem és onnan újra sorba állnom. Természetesen szívmelengető érzésekkel kerestem meg páromat és a barátaimat, akik persze poénkodtak, hogy melyik kezemmel fogtam meg Dave kezét és hogy ugye most nem mosok kezet jó darabig Nem volt már túl sok időnk, így végül a büfé és a merchandise pult teljes mellőzésével bementünk a helyünkre, ahol már a Martin DJ szett ismerős hangjai köszöntöttek minket.
A koncert előtt elvállaltam, hogy SMS-ben valós időben küldöm a setlistet a legnagyobb külföldi Depeche Mode rajongói oldal, a HOME fórumának számára, egészen pontosan Őrült Kacsának, aki beírta a Fórumra a túlfűtött üzeneteimet, ezúton is köszönet neki! A stadionon belül nem volt térerő, így örültem, hogy legalább SMS-t tudtam küldeni. A teljesen „száraz” bulizás és az elvállalt SMS-ezés (no meg a hajnalig tartó afterparty reménye) visszafogott, „mozizós” koncertet vetített elő, és tulajdonképpen így is lett. Nagy élmény volt újra látni őket, élveztem a koncertet, teljesen szintet léptek nálam olyan dalok, mint a Barrel Of A Gun (a Grandmaster Flash idézet nekem kifejezetten tetszik a végén!), az A Pain That I’m Used To, vagy éppen a telefonnal világítós Somebody, de ezúttal nem igazán tudtam „belülre” kerülni (a kiemelt álló nagyon jobb oldalán álltunk, talán ezért sem). Nem bántam, mivel nekem egy jól sikerült buli sokkal többet tud adni, mint egy koncert; és én már a meet&greet-tel úgymond „ki voltam fizetve” aznap estére. Nagy élmény volt persze élőben hallani az In Your Room albumverzióját, vagy éppen a Corrupt-ot, sose hittem volna, hogy valaha hallani fogom ezt a dalt élőben. Örültem,hogy ennek a kifejezetten koncepciózus, szilárd dallistával rendelkező turnénak az első apró változása nálunk történt: nagyon helyesen megcserélte Martin a két dalát a koncert felénél: nálunk volt először elsőként az A Question Of Lust és utána a Home. Jó ötlet, mert így a Home végén a közönségénekeltetés már a színpadra visszatérő Dave vezénylésével mehetett – így is lett! A közönség nagy hangulatot teremtett, bár nekem a korábbi budapesti Depeche Mode-koncerteken nagyobb tombolás rémlett. Némi meglepetésemre, és nagy örömömre kifejezetten jól sült el a Never Let Me Down Again alatt a fehér kesztyűvel történő integetés! Dave egyértelműen kiszúrta a fan akciót, sőt, párom szerint mondta is, hogy „ohh, white gloves!”. Az pedig, hogy azóta külföldi fórumok is példaként emlegetik az integetést (sőt, még a DM Live Wiki oldalára is felkerült), különösen jóleső érzés. Talán ezek is némiképp belejátszanak abba, hogy még egyszer eljön hozzánk a Depeche Mode februárban!
A koncert után nagyon jó érzésekkel araszoltunk ki az Arénából (szerintem kifejezetten profi volt a kiengedés), és indulhatott az after, az ereszdelahajam – amiből aztán a hatalmas tömeg miatt egy majdnem teljesen alkoholmentes, beszélgetéses este lett, bár váratlanul hajnalra megjött a bulihangulatom, és fél 6-kor már világosban – mint a régi szép időkben! – búcsúztattuk a bulit a Goodnight Lovers-szel. Ezt nevezem én Depeche Mode-élménynek – meet&greet, remek koncert, remek afterparty, remek barátokkal!