depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Lemezkritikák
Hirdetés
A Pain That I’m Used To

A szívemhez kaptam, amikor először hallgattam meg a PTA első számát… Jaj, ne má’, már megint egy Dead of Night…! Aztán lehullt a lepel, és kiderült, hogy hál’ istennek, semmi ilyesmiről nincs szó. A Playing the Angel egy ravasz lemez: engem is megvezetett, ahogy kell… Ben Hillier produceri munkája valami olyanra emlékeztet, mint amikor Tim Simenon Mark Bellnek öltözik: hiába hallod, ami a lemezről szól, mégis ott motoszkál benned a kétely, hogy most te vagy-e a hülye, vagy téged néznek-e hülyének? Javaslom, mindenki higgyen csak a fülének, a farsangnak úgyis hamar eljön az utolsó napja, s lehull az álarc…:-)

A maskara azonban még „eltakarja” az album igazi arcát, mondjuk az olyan dalok esetében, mint a John the Revelator, a The Sinner in Me vagy a Damaged People. Ezek (számomra elfogadhatatlan szerkezetű) minimalizmusa hallatán támad bennem a kétely saját elmeállapotomat illetően, de a Suffer Well, a Precious vagy az I Want It All helyretesz. Ellenben ha csak ezt nézem, döntetlenre áll a „verseny”. A mentőövet a kislemezek B-oldalas számai adják, melyek eloszlatják a bennem lévő kételyt, nevezetesen ki is Ben Hillier valójában: Tim Simenon-e vagy inkább Mark Bell?

Örömmel jelentem, Tim Simenon lett a befutó... Már az előző kislemezre felkerült Free c. dal is ezt sejtette, a Newborn pedig csak tovább erősítette ezt a meggyőződésemet. Hogy miért?

Szédítően kavargó basszusmormogások fölött lassan hömpölygő kórushangok, Trainspotting-szerű minimalista, már-már primitív, negyedes ütemű elektrodobok éles „vartyogással” tetézve: első perc. Dave és Martin vokálkettőse ül fel az alapokra, s az egyébként sem könnyedséget sugalló hanguatot tovább súlyosbítják a kiejtett szavak: „Új élet / Most először / Nem születtem újjá / Nem is éltem soha / Felnyitottam a szemem / Fülemben a nagyvilág moraja / Felnyitottam a szemem / Lábamban az első lépések fáradsága / Lábamban az első lépések fáradsága”. Tovább „facsarja” a dolgot, hogy nem maradunk meg az adott hangnem nyújtotta kereteken belül, hanem a negyedik sor után előjegyzést váltunk, és disszonanciát keverünk a szem felnyitását kísérő mozdulatba.

Aztán elszabadul a pokol, s olyan hangorgia kerekedik, melynek feszültségéhez talán csak a Strippedben hallottak foghatóak. Szinte korbáccsal vágnak végig rajtunk: az évek alatt felgyülemlett fájdalom, keserűség és csalódás elszabadul, s nem a jól megszokott „köszönöm, hogy vagy nekem”-típusú giccsba torkollik, hanem egy kemény, dacos és agresszív kinyilatkoztatásba, mely akár közhely is lehetne, ha csak azt néznénk, mi hangzik el, de ennél most fontosabb a „miként”... második perc. Ugyan nincs ott, de a felhangzó hat sor mindegyike elé nyugodtan odaképzelhetjük a következő kifejezésekben megtestesülő indulatokat: „LÁTOD?!”; „NÉZD HÁT!” „NEM HITTED, MÉGIS ÍGY LETT!”

Illusztráció

„Itt van ő, ki aggódik értem / Itt van ő, ki megbízik bennem / Itt van ő, ki megért engem / Itt van ő, ki könnyeket ejt értem” – szakadnak fel a szavak Dave torkából, és milyen érdekes, hogy ismét ugyanazt a hangszínt hallhatjuk, mellyel oly ritkán örvendeztet meg benünket. Ennyire hatásosan és mellbevágóan legutoljára 1993-ban „szólt”, a Mercy in You utolsó refrénjének háttérvokáljában.

Ez a dal egy harmadik személynek szól, ugyannnak, akire a kimondatlan „látod”, „nézd hát!” szavak is vonatkoznak, s a neki szánt szúrások legutolsóbbika, a megismételt két sor a kegyelemdöfés: „nem érdemtelenül”.

Egy indulatoktól fűtött, hosszas szemrehányásnak lehetünk fültanúi, egy verbális elégtételvételnek, melynek célja a régen oly hőn szeretett valakink szembesítése új énükkel, mely ént rabul ejtette valaki más, akitől megkapjuk mindazt, amire eddig csak vágyakoztunk, vagy magunkat becsapva elhittük, hogy már meg is kaptuk… harmadik és negyedik perc.

Ezek a mondatok olyannyira hatásosak, hogy elhangzásuk után két szó ég örökre az agyunkba: NEM ÉRDEMTELENÜL! Levezetés jön, az ötödik perc.

Ha a Free-t dícsértem, a Newbornra már nem is találok szavakat: vegytiszta, klasszikus depeCHe MODE, tele ötlettel, profin kidolgozott hangokkal és elsöprő erejű énekkel… Mestermunka!

Más irányból közelíti meg, másképp, de hasonlóképpen hatásosan fogja meg a témát a Kettel által készített Foster Remix is – ez inkább merengős hangulatú, a zaklatottság inkább a dobok révén van jelen benne. Nagy bánatomra ez az átirat nem került fel a két kislemezváltozatot tartalmazó maxira, pedig szép lezárása lehetett volna. Aki pedig még ennél is jobban szeretne erre a számra lazítani, tegye fel az Extended Telam Project nevű mixet, s máris Billy Idol „Adam in Chains” című dalának meditatív mélységeibe zuhanhat…

A címadó dal, az A Pain That I’m Used To gitártémája már-már Behind the Wheel-i erényeket csillogtat, ám teljesen hiányzik belőle az a simulékonyság, ami nem csoda, hiszen merőben más okból született. Az 1987-es dal hangulatával kapcsolatos enyhe párhuzam talán inkább a Jacques Lu Cont Remixre jellemző.



Illusztráció

A dalhoz készített videót ismételten Uwe Flade rendezte, akit – minden tiszteletem mellett – nagyon gyorsan lapátra tennék, mert három olyan kisfilmmel rukkolt elő, melyek képi világa semmilyen kapcsolatban nincs sem a depeCHe MODE régebbi, sem a mostani „filozófiájával”. Úgy látszik, Flade fixa ideája, hogy minden filmben lennie kell több-kevesebb virtuális világnak, animációnak. Ezzel a rajzolt világgal hosszú időre sikerült megutáltatnia velem az Enjoy the Silence Mike Shinoda-remixét, pedig a dolog általában fordítva szokott történni, azaz a video által szoktam valami addig kevésbé szeretettet jobban megkedvelni. A Precious animációs része egész egyszerűen nevetséges (a videó többi részével együtt, magában igényes munkának tűnik), mert a pár jó pillanatot csak a bandatagokról készül snittek jelentik. A mostani filmmel igazából túl sok problémám nincs, leszámítva a (rossz értelemben vett) tökéletes történetnélküliséget, az oda nem illő film eleji és végi scifi-betétet. A legértékelhetőbb pillanat akkor következik, amikor is a szám eleji első kiállásnál a versenyjárgány repülését és felborulását lassítva láthatjuk. Come back, Anton!!! (szerencsére ez is megtörtént a Suffer Well esetében). A Pain That I’m Used To egy nagyon tisztességesen összerakott, zúzós dal, de az átiratai már korántsem sikerültek hasonlóképpen színvonalasra. A videováltozat kellemes meglepetése, hogy az albumon szereplőnél kevesebb benne az üresjárat, feszültséggel telibb. Mit mondjak viszont a Jacques Lu Cont (Stuart Price) által készített mixekről? Fájó, hogy a két különböző néven futó újragondolás nagyon kevésben különbözik egymástól. A dinamikája és a lendülete rendben van, de ennyi…

Amennyire tetszett az Enjoy the Silence ’04 kidványon hallható Halo-újrakeverés, annyira nyögvenyelős lett ez a Goldfrapp-mix. Ismételten előjön a már ismert módszer, nevezetesen az, hogy az eredeti akkordmenet repül a szemétbe, helyére pedig szűkített és egyéb disszonáns hármas- és négyeshangzatok kerülnek. Ez a mix nagyon teátrálisnak indult, de nagyobb lett a füstje, mint a lángja… A rajzfilmhatást keltő fúvósbetét az elején pedig nevetséges…

Az atonalitás (hangnem nélküliség) teljes arzenáljával tör ránk a két Bitstream (Spansuale és Threshold) Mix. Biztosan én vagyok konzervatív, de ezt még teljes alkohol-, kábítószer- vagy egyéb tudatmódosítószer-mámorban sem lennék képes hosszabb ideig elviselni…

A maxi záró számáról csak annyit, hogy aki szereti az „electro drum & bass-t”, annak ideális választás lehet a Telex Remix…

Ellentételezésként azért van itt két darab, amire túl sok rosszat nem mondhatok, ez a kettő a Radio Mix 1 és 2. A „1” annyiban hasolít az albumon hallhatóra, hogy ugyanazzal a zúzással indul, a hatás mégis más, olyan, mintha Johnny Rotten és társai jöttek volna vissza Sex Pistolsként egy finom kis electropunk-zúzásra…:-) A gitártéma továbbra is állat…!

Ha a „2” bevezető része hosszabb lenne, megállná a helyét klubmixként, egyébként pedig nagyjából a megszokottat kapjuk.

Összességében a fiúk ezzel a B-oldalas számal nagyon magasra tették a lécet, ebből csak rontani lehetett. A Newborn beférkőzött a szívembe a Slowblow mellé...:-)


   
   

   

2006.03.19. 18:12 | Kucced | 10431 Olvasás | 0 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Hozzászólások: A Pain That I’m Used To

Itt még nincsenek hozzászólások.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned, ezt a belépési oldalon megteheted. Amennyiben még nem regisztráltál azt a regisztrációs oldalon tudod elvégezni.


You must be logged to post comments, You can enter on the login page. If You're not registered yet, You can do so on the registration page.
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©