depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
ULTRA REMASTERS / Feliratok

A Depeche Mode történetének legnehezebb időszakát mutatja be a Remasters-sorozatnak az 1995-1998 közötti éveket idéző darabja. Egy végletekig elcsigázott, önmagát meggyötört és már-már a széthullás határán álló zenekar megpróbálja a lehetetlent: új lemezt építeni a korábbiak “romjain”. Egy keserű-szomorú, helyenként megható-szívbe markoló, máshol pedig az úgy látszik, máig sem feldolgozott ellenérzésekről valló dokumentumfilm átiratát olvashatjátok.

Illusztráció


DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
Az Ultra felvételeikor úgy tűnt, hogy beigazolódik a régi mondás: a szegény embert még az ág is húzza… Egy kicsit mindenki „meghalt” a Songs of Faith and Devotion után. Mindannyiukon úrrá lett az „itt a vége, nincs tovább” érzése, köszönhetően a személyes problémáiknak, valamint Dave majdnem végzetes drogtúladagolásának – én azonban másképp vélekedtem.
Az Ultra maga volt a kísérletezés. Egyetértettünk abban, hogy ha stúdiózni megyünk, nem azért tesszük, hogy felvegyünk egy teljes lemezt. Azt terveztük, hogy rögzítünk néhány dalt, aztán megnézzük, mit lehet kezdeni velük. Nem hiszem, hogy bárkinek hiányzott volna a lemezkészítéssel és a turnézással járó macera. Dave élete romokban hevert, és más sem volt túl jó passzban. A stressz, mely eddig jótékony hatást gyakorolt a munkájukra, elviselhetetlenné vált. A hangsúly tehát néhány dal felvételén volt, minden más ebből következett.
Alan Wilder otthagyta őket a Songs of Faith and Devotion-turné után. Elvitathatatlan szerepe volt a korábbi albumok hangzásának kialakításában, a stúdiómunkákban – ám az Ultra felvételeikor már nem volt velünk. Rengeteget dolgozott az évek során, és talán úgy érezte, hogy társai a kelleténél kevesebbre értékelik a munkáját. Szerintem senkit sem ért meglepetésként a távozása – ám ennek bekövetkeztekor a Depeche Mode ismét megváltozott. Ahogyan Vince Clarke hatása érződik a Speak and Spellen, Alané is kihallható az ezt követő lemezeken. Hiánya olyan volt, mintha kirúgták volna a csapat egyik lábát.
Olyan producer után kutattunk, aki képes lenne életet lehelni belénk. Ez a Depeche Mode esetében különösen nehéz, hiszen olyan embert kell találni, aki „megérti” a banda dalait, ugyanakkor jártasnak kell lennie az elektronikus zenében is. Jó kis párosítás, mondhatnám, ám szerencsére Tim Simenon esetében a két feltétel egyszerre teljesült: a banda barátja volt, és már korábban is dolgoztam vele.
Tim rajongott a Depeche Mode zenéjéért, így pont ez a tény lehetett volna a legfőbb érv ellene, ám Tim számos nagy sikerű kislemez producere volt, így könnyebben megértette, mi is a DM lényege; ezen kívül remek szakemberekből álló csapattal rendelkezett, így hát őt választottuk. A Can dobosa, Jaki Liebezeit beugrott egy szám erejéig, akárcsak Keith LeBlanc. A Top of the Pops című zenés műsorban hármuk mellett Anton Corbijn és Tim is beállt a hangszerek mögé, hiszen korábban Alan már püfölte a bőröket, és Martinék tudták, hogy a későbbiekben is szükségük lesz egy hús-vér dobosra. Egyszerűn csak próbálgatták, kikkel lehetne együtt dolgozni.
Hármuk kapcsolata továbbra sem volt kiegyensúlyozottnak és harmonikusnak mondható. Míg Martin az angol vidéki élet szépségeit élvezte, Dave továbbra is Los Angelesben lakott. Dave tulajdonképpen nem tartotta a kapcsolatot a másik kettővel, s ez fordítva sem volt másképpen, s Dave drogproblémái csak rontottak a helyzeten. Az Ultra felvételeinek kezdetekor Dave még igen rossz bőrben volt. A felvételi időszak kezdetén siralmas énekteljesítményt nyújtott, 1996 májusában pedig csúnyán túladagolta magát – azonban e sajnálatos esemény nélkül talán el sem készült volna a lemez. Dave állapota először rosszabbodott, majd hirtelen visszatérni látszott belé az élet. Végül abbahagyta a drogozást, és Los Angelesből New Yorkba költözött. Félő volt, hogy ha nem vesz részt a rehabilitáción és az azt követő kétéves ellenőrzési eljárásban, kitoloncolják Amerikából. Erre végül nem került sor.
Az Ultra hangzása visszafogottabb, mint a korábbi DM-lemezeké. Alannek „jó füle volt” a vonósokhoz és a kórusszólamokhoz, Tim azonban inkább a hip-hop és a dance műfajában mozgott otthonosan, így másképp kezdett a munkához. Remek munkát végzett annak dacára, hogy ilyen fiatalon ilyen krízishelyzettel találta szembe magát.
A kislemezek kiválasztásakor kissé bajban voltunk, de azért sok remek dal kapott helyet az albumon. Ennyi év távlatából is azt kell mondanom, hogy a Home talán a legjobb daluk, óvatosabban fogalmazva a legjobb tízből egyszerűen nem lehet kihagyni. Egy nagyon jó szövegre épülő dalról van szó, melynek a hangszerelése legalább ennyire kitűnő. 1998 óta folyamatosan szerepel a repertoárjukban, és lenyűgöző látni, hogyan fogadja a közönség ezt a számot.
A Depeche Mode nem indult turnézni az Ultra megjelenése után, ami érthető is, hiszen ez a lépés végzetes lett volna – helyette pár kisebb fellépést vállaltak, ahol alkalmanként 4-5 dalt játszottak. Dave igazán hősiesen viselte a felhajtást. Ne felejtsük el, hogy a rehabilitációja éppen csak véget ért…
Ezen körülmények miatt tartom az Ultrát az egyik legfontosabb lemezüknek. Valahogy úgy érezhették: ha ezen sikeresen túleszünk, akkor minden mással is képesek leszünk megbirkózni. Ez a lemez igazi fordulópont az együttes életében. Szinte már az sem volt igazán fontos, milyen is lesz az új lemez; az volt a lényeg, hogy elkészüljön. Az ismert okok miatt nem is lehetett a legjobb munkájuk, de a legjelentősebb talán igen. Ennek köszönhetik, hogy nem zuhantak alá a feneketlen mélységbe.




DONNA VERGIER [az International Mute Records igazgatója]: Az album felvételi munkálatainak idején sokszor megfordult a fejükben, hogy vajon elkészül-e valaha is ez a lemez…? Ettől annyira különleges az Ultra, melynek kevés kellett, hogy meg se szülessen…


CARLO MARTELLI [a Mute olaszországi kiadójának vezetője]: Még mindig őrzöm a rajongók aggódó hangú leveleit – százszámra kaptuk őket annak idején… Mind attól tartottak, hogy itt a vég, a banda feloszlik, mert tudták… aggódtak Dave-ért, hiszen a Devotional után komoly problémákkal kellett szembenéznie…


ANNE HAFFMANS [a Mute németországi kiadójának vezetője]: Alan kilépett, Dave pedig élete legnehezebb időszaka élte meg – józanul végiggondolva nem is remélhettük, hogy valaha is visszatérnek a reflektorfénybe…



DANIEL MILLER: Nagy bizonytalanság uralkodott el rajtunk akkoriban… Dave annyira a padlóra küldte magát, hogy a fő kérdés így szólt: „Lesz-e vajon következő lemez…?” „S ha igen, hogyan fogjunk hozzá…?”


ALAN WILDER: A turné befejeztével lehetőségem nyílit arra, hogy pihenten, tiszta fejjel gondolhassam végig, mi is legyen… Úgy gondoltam, hogy ha 6 hónap múlva sem javul a helyzet, ha még mindig ugyanazt érzem, mint a Songs felvételei alatt, akkor nincs más lehetőségem, mint megválni tőlük… Eltelt fél év, de semmi sem változott. Semmivel sem értettük meg jobban egymást, mint korábban. Ha ismét olyan felállásban vonultunk volna stúdióba, mint korábban, ugyanazon problémákkal szembesültünk volna…



DANIEL MILLER: Úgy emlékszem, azt mondta nekem: „Képtelen vagyok úgy dolgozni, mint régen. Már a gondolata is elviselhetetlen.” Alan imádott stúdiózni; jobban, mint a másik három. Ha kellett, Floddal együtt ültek odabent egész álló nap.



ALAN WILDER: Nem akartam megint átélni, ami ezzel jár. Jött a gondolat: „Itt az idő…” Nagyon sok mindent elértünk együtt, és úgy gondoltam, hogy annyi minden mással is szeretnék még foglalkozni: családot alapítani, új életet kezdeni… Elegem lett az egészből…


JONATHAN KESSLER: Igen, nagyon meglepődtem, hogy Alan otthagyta őket. Természetesen volt egyfajta… Talán a Devotional Tour nehezen kezelhető feszültséget keltett bennük. Ez megmagyarázná az Alanre nem jellemző kifakadást: „Hé, én ezt már nem tudom elviselni! Kiszállok!” Ez teljesen szokatlan volt tőle, de komolyan… Mellbevágott, mert Alan nem a szélsőségek embere volt… …legalábbis nem ilyennek ismertem…



ALAN WILDER: Azt hiszem, érezték, hogy ez lesz a vége. A kenyértörést nem lehetett elkerülni. Vagy kilépek, vagy lesz, ami lesz… Martin szinte egy szót sem szólt. Úgy láttam, Fletch egy kicsit kiakadt… Dave-et pedig nem is értem utol, hogy elmondjam neki. Szinte semmit sem tudtunk róla, fogalmam sincs, hol lehetett…


DAVE GAHAN: Küldött egy faxot Los Angelesbe, abból tudtam meg, hogy kiszállt a bandából. Amikor meg nagy nehezen utolért a telefonhívása, nagy ívben tojtam a mondanivalójára… Komolyan, kábé így reagáltam: „Csinálj, amit akarsz…Épp a halálomon vagyok…” Akkoriban a kemény drogosok mindennapjait éltem…


DARYL BAMONTE [asszisztens / turnémenedzser]: Azt hiszem, alaposan meglepődtek a hír hallatán. A King’s Cross-i régi irodában találkozott Fletch-csel és Martinnal.


ANDY FLETCHER: Azt mondtuk neki: „Ezt a döntést talán nem most kellene meghoznod…” Mióta is nem stúdióztunk már…? Kevesebb mint 6 hónap telt el az utolsó találkozásunk óta. Azt sem tudtuk, mikor állunk majd neki újra dolgozni. Faggattuk, hogy miért pont most, egy hosszú turné után döntött így…?



ALAN WILDER: …hogy mikor a legalkalmasabb bejelenteni a szakítást? Már említettem, hogy ha a turné közepén állok elő ezzel, az katasztrofális következményekkel járt volna. Senkit sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni



MICHAEL PAGNOTTA [amerikai újságíró]: Egy nagyon rövid nyilatkozat közzétételét kérte tőlem, aminek eleget is tettem.


A MUNKAKAPCSOLAT ÉS AZ EGYÜTTES TAGJAIVAL ÁPOLT VISZONYOM MEGROMLÁSA KAPCSÁN ÉRZETT MIND ERŐSEBB ELÉGEDETLENSÉG MIATT ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY KILÉPEK A DEPECHE MODE-BÓL. NEHEZEN JUTOTTAM ERRE AZ ELHATÁROZÁSRA, FŐLEG AZÉRT, MERT A LEGUTÓBBI LEMEZEINK KÉSZÍTÉSEKOR A BANDÁT HAJTÓ LELKESEDÉS LANYHULÁSÁT KELLETT MEGTAPASZTALNOM…





MICHAEL PAGNOTTA: Nem sokkal később beszéltem Martinnal és Flecth-csel. Úgy tűnt, fogalmuk sincs, mi miért történt. Csak arra tudtak gondolni, hogy Alan úgy érezte, nem becsülték őt eléggé.


1982-ES BELÉPÉSEMTŐL KEZDVE ARRA TÖREKEDTEM, HOGY MINDEN ENERGIÁMAT ÉS LELKESEDÉSEMET BELEADVA AZ EGYÜTTES SIKERÉÉRT DOLGOZZAK – FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY A CSAPATON BELÜLI FELADATOK MEGOSZLÁSÁT ARÁNYTALANNAK TARTOTTAM. SAJNÁLATOS MÓDON AZ ERŐFESZÍTÉSEIMÉRT SOHASEM KAPTAM MEG A KELLŐ ELISMERÉST ÉS TISZTELETET…




ANDY FRANKS [turnémenedzser]: Feltételezem, hogy ha a fiúk tudták volna, hogyan érez Alan, megpróbálták volna jobb belátásra bírni.



ANDY FLETCHER: Én sohasem jöttem ki vele igazán… …és nem is állt szándékomban még egy lemezt vele közösen elkészíteni.


MIKÖZBEN A ZENÉNK MIND SZÍNVONALASABBÁ VÁLT, A KÖZTÜNK LÉVŐ VISZONY EGYRE CSAK ROMLOTT – EGÉSZEN ADDIG, MÍG MÁR ÚGY ÉREZTEM, HOGY A CÉL NEM SZENTESÍTHETI TÖBBÉ AZ ESZKÖZT. EGYIKÜKET SEM ÁLL SZÁNDÉKOMBAN MEGRÁGALMAZNI; DIPLOMATIKUSAN FOGALMAZVA: A KAPCSOLATUNK FESZÜLTTÉ, MINDINKÁBB CSALÓDÁST KELTŐBBÉ, VÉGÜL – BIZONYOS HELYZETEKBEN – PEDIG ELVISELHETETLENNÉ VÁLT…




GARETH JONES [producer]: Bizonyos értelemben Alan mindig is kívülálló volt… …hisz’ a másik három mind tősgyökeres Basildoni…



DAVE GAHAN: Alannel szemben mindig bizalmatlanok voltunk – szerintem Mart és Fletch jobban is, mint én, mert zavarta őket az a rendkívüli zeneiség. Nagyon értett ahhoz, amit csinált, s a tehetsége bizonyos értelemben beárnyékolta a miénket. Nem tudom, hogy pontosan hogyan is volt, de Alan mindig is előttünk járt.


DANIEL MILLER: Azt hiszem, úgy gondolta, hogy ha velük marad, akkor a következő lemezzel megint új utakon kell majd elindulniuk, de szerintem ebben a többiek nem lettek volna partnerei. Olyan volt, mintha… Nem hiszem, hogy leültek volna erről beszélgetni. Szerintem Alan egyszer csak rájött, hogy egyszerűen képtelen lesz az akaratát érvényesíteni, ezért inkább kiszállt az egészből. … de erről inkább őt kellene megkérdezned…


ILYEN FELTÉTELEK MELLETT NEM MARADT MÁS LEHETŐSÉGEM, MINT KILÉPNI AZ EGYÜTTESBŐL. ÚGY VÉLEM, JOBB A „CSÚCSON” ABBAHAGYNI. MIVEL MÉG MINDIG SZENVEDÉLYESEN LELKESEDEK A ZENÉÉRT, S MÁR A KÉSŐBBI LEHETSÉGES MUNKÁIM TÉNYE IS IZGALOMMAL TÖLT EL. AZ EGYÜTTES MÁSIK HÁROM TAGJÁT SZERETNÉM BIZTOSÍTANI ERKÖLCSI TÁMOGATÁSOMRÓL, ÉS MINDEN JÓT KÍVÁNOK NEKIK AZ ELKÖVETKEZENDŐ SIKEREIKHEZ – ÉRJÉK EL AZOKAT AKÁR KÜLÖN-KÜLÖN, AKÁR KÖZÖSEN.
ALAN WILDER, 1995. JÚNIUS 1.





DAVE GAHAN: Szerintem Alan azt hitte, hogy nélküle nem születik majd új DM-lemez, és még azelőtt szállt ki, hogy a hajó elsüllyedt volna.



ALAN WILDER: Tudtam, hogy a távozásom nem jelenti egyúttal a banda végét is… Viszont az került be a köztudatba, hogy ha feloszlanak, miattam teszik, ami viszont nevetséges feltételezés. Voltak problémáink, viszont én ezen gondokkal már nem akartam többet foglalkozni. Ennyire leegyszerűsítettem a dolgot: a problémákat sem akarom kezelni többé, és a közös stúdiózáshoz sem fűlik a fogam. A lehető legjobbkor hagytam ott őket és kezdtem valami másba.



DAVE GAHAN: A mostani fejemmel úgy vélem, hogy egyikünk sem állt ki érte. Nem mondtam a többieknek, hogy ne hagyják elmenni őt…



MARTIN GORE: Mindig is tisztában voltunk vele, mennyire fontos szerepe van az együttesben, ám az érzéseinket sohasem tudtunk igazán kifejezni.



DAVE GAHAN: Azt hiszem, végül még Martin is elérzékenyült egy kicsit. De Alan mindig is ilyen volt, szerette magára vállalni a munka oroszlánrészét. Sokszor mondogatta is… A dolgok másképp alakultak… Megpróbálta megvalósítani az ötleteit… Nehéz dolga volt, mert magas falakon kellett átverekednie magát…



DARYL BAMONTE: Javára legyen mondva: ha egy turné végeztével válsz meg az együttesedtől, akkor ennél alkalmasabb időpontot keresve sem találhatnál, hiszen a turné végén úgyis mindenkivel tele van a hócipőd…



ANDY FRANKS: Ilyenkor mindenki ki akar szállni…



DARYL BAMONTE: Ha az első gondolata szerint cselekszik, később biztosan megbánja. Ezért aztán áprilisig várt a döntéssel, ekkora már biztos lett a dolgában.



ANDY FLETCHER: Döntött, ahogy döntött… Hogy ennyi év után sajnálja-e, nem tudom…



MARTIN GORE: Emlékszem: a bejelentése után vonatra ültem, s az utazás közben arra gondoltam: „Te jó ég, a bandának annyi!”



DONNA VERGIER: A hivatalos sajtóközlemény bejelentéséig csak nagyon szűk körben tudtak róla –  na de aztán elkezdtek csöngeni a telefonok…



ANNE HAFFMANS: Annyian hívták fel az Intercordot, hogy nem győztük felszabadítani a vonalainkat, és még egy „segélyvonalat” üzembe kellett helyeznünk… …már a rajongóknak…? Igen, mert a telefonjaiktól egyszerűen nem tudtunk dolgozni… Minden vonalunkat megszállták…


MICHAEL PAGNOTTA: Mindenkin csalódottság lett úrrá, és a levegőben ott lebegett a kérdés: „S most mihez kezdjünk…?” Mindenki méltányolta Alan munkáját, tisztában voltak a képességeivel. Kiválásának ténye erősen befolyásolta a DM későbbi stúdióbeli munkamódszerét.



DAVE GAHAN: Már megint össze kellett kapnunk magunkat… Mintha egy újabb A Broken Frame-et kellett volna elkészítenünk… Mi voltunk a ló, mely csak három lábon áll…



MARTIN GORE: Azt hiszem, talán Daniel… …javasolta először, hogy talán másképp kellene dolgoznunk, a következő lemezt mások közreműködésével kellene elkészítenünk.



DANIEL MILLER: Ha Vince távozását túlélték, Alanével is megbírkóznak. A távozása nem csökkenti a munkája értékét, de amikor Vince lelépett, akkor egyszerre vesztették el az együttes vezetőjét és a zeneszerzőt is. Alan szerepének fontossága vitathatatlan, de nem ő volt a banda feje, és a zenét sem ő írta. Úgy döntöttünk, hogy a készülő anyagot nem nagylemezre szánjuk. Kezdetben úgy álltunk hozzá, hogy felveszünk néhány dalt, amiből jó esetben akár még egy óriás kislemez is kijöhet… Felejtsük el a nagylemezkészítés kényszerét, lássuk, mire jutunk így…



DAVE GAHAN: A kellő hangulat megteremtéséhez külsősök segítségére szorultunk – olyanokéra, akik elvégzik mindazt, ami eddig Alan és az aktuális producer dolga volt.



ANDY FRANKS: Tim Simenon felkérése valószínűleg sokat segített rajtuk, aki szintén a Mute védőszárnyai alatt jutott messzire – szinte a semmiből… Megismerkedtek egymással, s Tim lett az „új fiú”… Kóstolgatták egymást egy ideig, aztán eldőlt, hogy ő lesz a producerük. Timet nem kezelték idegenként – mintha egy családtagot kértek volna fel a munka elvégzésére…



DARYL BAMONTE: Nem jártak házról házra keresgélve a megfelelő embert, nem igaz? Mindig is tudták, hogyan kell jól dönteni…



ANDY FRANKS: Ha nekiállsz teát főzni, akár még be is vehetnek a csapatba…



DANIEL MILLER: Megtartottuk a szokásos produceri megbeszélésünket, kábé 5 perc alatt be is fejeztük az egészet… Rendes fickónak tűnt… „Oké, akkor kérjük fel őt producernek…!” – ennyi volt…



MICHAEL PAGNOTTA: Timnél keresve sem találhattak volna alkalmasabb embert a feladatra, hiszen ha valaki, ő igazán „értette” a zenéjüket… Tim rajongott a Depeche Mode-ért, nekik pedig pont erre volt szükségük. Olyan ember kellett nekik, aki igazán kedveli őket, s nem egy olyan, aki azzal kezd neki a munkának, hogy „Oké, fiúk, így és így kellene csinálni…”, inkább egy olyan, aki azt mondja: „Imádom a korábbi munkáitokat. Segíteni szeretnék, hogy úgy dolgozhassatok, ahogy akartok.”



GARETH JONES: Ő az a klasszikus producer, aki nem a „menőkkel” dolgoztat, hiszen neki minden feladatra megvolt a maga embere.



DANIEL MILLER: Q,  a hangmérnök; Kerry Hopwood, a programozó –  ők egyébként a mai napig is együtt dolgoznak velük az élő fellépések alkalmával –, valamint Dave Clayton, a billentyűs (remek zenész)…


TIM SIMENON [producer]: Az egész felvételi időszakot a bizonytalanság szele lengte körül, hiszen Alan otthagyta őket, és Dave egészsége is… „problematikus” volt…



DANIEL MILLER: A legtöbb fejtörést Dave akkori állapota okozta, s ez sokkal inkább kérdésessé tette a banda jövőjét, mint Alan távozása…



GARETH JONES: Emlékszem, elmentem meglátogatni őket. Dave kiütve is meglehetősen hevesen viselkedett… Nagyon jól elbeszélgettünk egymással, de nagyon aggódtam érte. Kavarták a szalámit rendesen…



MARTIN GORE: Én sohasem… tudtam túl sokat a heroinról… így azt sem nagyon tudtam, mikor lőtte magát, mikor nem… …vagy legalábbis próbált leszokni róla… Én azt hittem, hogy leállt vele…



ANDY FLETCHER: Dave-vel kapcsolatban az volt a legrosszabb, hogy egyszerűen nem is tudott őszintén beszélni a dologról… A meséit mintha egy kalandregényből vette volna…



MARTIN GORE: Én már csak ilyen naiv vagyok. Elhittem, hogy megpróbál leszokni az anyagról, hogy már sikeresen abba is hagyta a heroinozást, s csak az elvonási tünetek miatt van rossz bőrben…



DANIEL MILLER: Nem dönthetsz helyette, hiszen végülis csak rajta múlik, mi lesz. Ha sikerül leszoknia, életben marad. A fejed tetejére is állhatsz, elkövethetsz minden tőled telhetőt, a végén neki kell eldöntenie, mit is kezd az életével.



TIM SIMENON: A felvételi időszak legeslegelején Daniel azt mondja nekem: „Üljünk már össze egyszer…! Martin írt egy pár dalt. Lássuk, mire megyünk velük!” Az első 6 hónapban nem is jutottunk ennél tovább…



MARTIN GORE: Mindenkinek megvolt a maga baja –  ez részben betudható a Songs-turné utóhatásának is… Dave is kivolt, meg én is. Az első stúdiós időszak minden egyes percét végigpiáltam.


KERRY HOPWOOD [programozó]: Mindannyian szép kis csávába kerültek. Talán Fletch volt a legnyíltabb mindegyikük közül. Anyatigris módjára próbálta egyben tartani a csapatot…



JONATHAN KESSLER: Emlékszem, hogy egyes felvételi időszak nagyon nyögve nyelősre sikeredtek. Emlékszem, egyszer kijöttek, és bombázni kezdtek a kérdésekkel: „Hé, most mi van? Hogy folytassuk…?” Például Timmel sokat lófráltunk New Yorkban, s akkor is folyton ez ment: „Mi legyen, Jonathan? Mi folyik itt? Hogy folytassuk?” stb. stb.



MICHAEL PAGNOTTA: …mintha időtlen idők óta készítették volna ezt a lemezt… Egyes dalokkal hihetetlenül sokáig pepecseltek…



ANDY FLETCHER: Normális esetben nem húzódott volna ilyen sokáig, de hát semmi sem volt „normális”… Dave-vel komoly bajok voltak. Nem tudtunk mit tenni… Amikor hat hétig dolgozol New York-ban minden eredmény nélkül, valahogy be kell hoznod az elvesztegetett időt.



KERRY HOPWOOD: Attól féltem… na nem, nem mondanám, hogy… Basszus, akkor is így volt: azért FÉLTEM… mert részt akartam venni… …részt akartam venni egy DM-lemez elkészítésében, de úgy tűnt, hogy a végén Martin Gore-szólóalbum lesz belőle, mert nem tudtuk, hogy van-e még énekese a bandának…?



MARTIN GORE: A mélypontot New Yorkban éltük meg, amikor is mindannyian azt hittük, ám mégsem hiszem, hogy így lett volna. Még mindig függésben élt, és egyszerűen képtelen volt énekelni. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy nekünk aztán végleg befellegzett, ha Dave-nek soha többé nem jön ki hang a torkán…



KERRY HOPWOOD: Fogalma sem volt, van-e még helye az együttesben. Mintha azt mondta volna: „Én vagyok az énekes, elcsesztem az egészet, de magasról teszek rá…” Ezt nagyon rossz volt megélni, ezért folyamatosan ilyesmikkel bombáztam őt: „Nézd, lemezt készítünk, s itt vannak ezek a dalok, amik Martin Gore- szerzemények. Ahogy te énekled őket, máris Depeche Mode-számokká lesznek… …ám csak a hangod képes azzá tenni őket…”



MARTIN GORE: Azt hiszem, minden önbizalma elszállt… Testileg és szellemileg annyira leromlott állapotban volt, hogy egyetlen épkézláb hangot sem tudott kipréselni magából…



KERRY HOPWOOD: Például a Sister of Night éneksávjait egy hétig vettük, mert Dave egész egyszerűen ki volt készülve, így nem is lehetett egyenletes teljesítményt várni tőle. A végső keveréskor előfordultak olyan részek, amelyeket szinte szótagról szótagra kellett összeraknunk –  de ha most hallgatom meg, azt kell mondanom, kevés hozzá foghatót találnék… Butaság, tudom, de belegondoltam, mi mehetett végbe Dave-ben, mire kiszenvedte magából ezt a dalt… Időnként fogalmam sem volt, hová a fenébe tűnt, míg mi a stúdióban dolgoztunk… Pechjére, amikor a szenvedélybetegek anonim találkozójára indult, és komolyan is vette a dolgot, az összejövetel után pont a dílerek karjaiba futott… Elég tréül nézett ki, amikor visszakecmergett a stúdióba…



DAVE GAHAN: Martin felhívott, és megkérdezte: „Fejezzem be szólólemezként? Vessünk véget ennek a nevetséges helyzetnek…” Mire kitört belőlem az egó: „Csinálj, amit akarsz, baszod… Én itt épp nagy szarban vagyok…” Éppen félúton voltam – de nem „a DM-tagja vagy már csak a volt tagja”-értelemben… Félúton voltam élet és halál közt. Fogalmam sem volt, mit csinálok.


MARTIN GORE: Azután, hogy New Yorkban hat hétig sikertelenül kísérleteztünk az éneksávok rögzítésével, azt mondtuk neki: „Vissza kellene menned Los Angelesbe, és énektanárt fogadnod, aki segítene visszahozni a hangodat. Hozd rendbe a hangodat és az életedet is!”



TIM SIMENON: Egy rövid szünet után ismét stúdiózni indultunk, s úgy tűnt, hogy a dolgok gördülékenyen folynak; aztán Los Angelesbe mentünk, hogy Dave énekrészeit felvegyük.



ANDY FLETCHER: Túladagolta magát, és pár percre meg is halt…



DAVE GAHAN: Úgy döfték a tűt a mellkasomba, mint a Pulp Fictionben… Egyszer csak azt hallom az egyiküktől: „Azt hiszem, meghalt…” Hirtelen felegyenesedtem: „Még nem, cseszd meg!”



ANDY FLETCHER: Miután kijött a kórházból, őrizetbe vették. Azzal fenyegették, hogy kitoloncolják az Államokból… Rehabilitációs kezelésekre kellett járnia… Azóta tulajdonképpen gyógyultnak tekinthető…



DAVE GAHAN: Bár leszoktam a drogokról, és abbahagytam a piálást, még mindig keresem a helyemet a világban. Sokáig tart, mire rendbejön az ember.



JONATHAN KESSLER: Azt hiszem, Dave lassan szembenézett a saját démonjaival, belátta, hogy meg kell változtatnia saját magát, s azóta is erre törekszik…



Dave: Közhelyesen hangozhat, hogy tiszta vagyok, mégis úgy érzem, a szerencsefiak közé tartozom. Sikerült kiszállnom és segítettek rajtam. Inkább üljek itt, és beszéljek közhelyesen erről, minthogy alulról szagoljam az ibolyát, és mások beszéljenek rólam…



ANDY FLETCHER: Mintha „feltámadt” volna… New York-i időszak alatt alig pislákolt benne az élet. Meg kellett neki mondanunk, hogy: „Sosem leszünk készen… Sosem fejezzük be…” Erre ő hirtelen összekapta magát, és néhány hónappal később kiváló teljesítményt nyújtott…



TIM SIMENON: Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy volt képes ilyen gyorsan összeszedni magát… Újra nekiálltunk a felvételeknek, hiszen hiányzott egy csomó szám vokálja. Lenyűgözött, ahogy rendet rakott magában, hogy újra dolgozhasson… …és énekelhessen.



KERRY HOPWOOD: Martin következetesen tagadja, hogy egyes dalait Dave-ről írná. Mindannyian tudtuk, hogy ezúttal nem mond igazat… Például a Home esetében a szöveg kevésbé utalt Dave-re – ám ha nem kimondottan róla szólt volna, ha Mart csak érzelemmentes kívülállóként írt volna egy számot, nem akarta volna kislemezként megjelentetni. Tudatosan törekedtünk a Violator-szerű hangulat és a rock helyett egy elektronikusabb hangzás megteremtésén. Daniel már az elején remekül megadta a munka alaphangját… Így szólt: „Fiúk, minden hangot küldjetek át egy csöves végfokon!” Így hát fogtuk magunkat, és vettünk egy ilyen erősítőt, …és rájöttünk, hogy mennyire igaza volt… Ironikusnak tűnt, hogy bár számítógépen raktuk össze a hangsávokat, s főleg elektronikusan rögzítettük a hangokat, az egész olyan érzetet keltett, mintha Beatles-módra dolgoznánk, mert – istenuccse, Daniel! – minden egyes hangot átküldtünk egy előerősítőn… Mintha az egész albumot a régi, klasszikus technikával rögzítettük volna. így a „mesterségesen” előállított hangok is „kellő minőségben” szólaltak meg. Hiheted azt, hogy ezek az apró, de annál fontosabb dolgok a te munkád révén váltak a lemez egyik jellegzetességévé, de a rajongók többször is elmondták, hogy szinte magától értetődő természetességgel vették tudomásul ezt a bizonyos „zenei teltséget”, mely talán a Songs of Faith and Devotion esetében hiányzott.



TIM SIMENON: Martin – főleg a Uselessnél – beleszerelmesedett egy hangba, amit a nagy cintányér ad ki magából. Így már volt is értelme felkérni egy igazi dobost, hogy a művész úr óhaja szerint játsszon…






KERRY HOPWOOD: Mindig érdekes volt külsős zenészeket szerződtetni bizonyos feladatokra. Persze vehettünk volna „hangmintát” korábbi DM-lemezekből is, hiszen előfordulhat, hogy bőven van miből válogatnunk, ám izgalmasabbnak találtunk, hogy a mintavételezés helyett a külsős zenészek „szolgáltatják” nekünk a „mintát”…



TIM SIMENON: Úgy tűnt, ők sem ágálnak a külsős zenészek bevonása miatt, mert ez a fajta munkamódszer ismeretlen volt előttük (is)…



KERRY HOPWOOD: …nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy elindítottuk, majd leállítottuk a felvevőt… Addig csiszolgattuk, szerkesztgettük, masszíroztuk a számokat, míg… …valakinek elege nem lett vagy oda nem vetette: „Mostmá’ fejezzed be, rendbe’?”



MARTIN GORE: A Useless viszonylag egyszerű basszusszólamának feljátszására Doug Wimbisht kértük fel. Ő azt mondta nekem: „Ezt akár te is játszhatnád…” Persze, csak ő egészen másképp nyúl a húrokhoz… Ezért örültem, hogy mégis elvállalta a munkát…



DANIEL MILLER: A távozásával Alan egymaga több embernyi űrt hagyott maga után, így sok olyan zenészt felkérhettünk, akikkel igazán együtt akartunk dolgozni. Jaki Liebezeit nagy-nagy példaképem – de a fiúk is odavannak a Can zenéjéért… így egyszerűen felkértük, hogy játsszon az album egyik számában…



MARTIN GORE: Jól tettük, hogy megkerestük Jakit, annak dacára, hogy nagyon egyszerű dolgokat játszott. Az a heppje, hogy minden dobon és ütőhangszeren ő maga játszik. Nem egy kész dobcuccot kell elképzelni… Imádta a pergőt. Egy másik számban nagydobot használt volna… Meglehetősen szokatlan a stílusa, de ő így szeret dolgozni.



TIM SIMENON: Az a felvételi időszak remekül sikerült. Jakivel a The Bottom Line című dalon dolgoztunk együtt.


MARTIN GORE: BJ Cole-t is felkértük. Van a dalnak egy kis countrys beütése, ezért úgy gondoltuk, hogy a pedal steel-gitár hangja illene hozzá.
(Egy kis fogalommagyarázat: pedal steel guitar: lábakon álló, test (rezonátor) nélküli, többnyire kétnyakú gitár, melyhez hangpedál tartozik, és a húrokat egy ujjra húzható fémgyűrűvel „fogják le” a megfelelő érintőknél (mint pl. Chris Rea is teszi, mondjuk a The Road to Hell szólójában) Újszerű szóhasználattal akár még gyalupadgitárnak is nevezhetnénk…:-)



TIM SIMENON: Öröm volt felvenni a The Bottom Line-t. Szerintem fantasztikus dal… Azért okozott akkora örömet, mert szinte magától született meg. Nem kellett rajta hosszú heteket-hónapokat dolgozni. Ez pedig nem akármilyen fegyvertény… A felvételek 13 hónapig tartottak – ennyi időt még egyetlen albumra sem fordítottam… A producerségem mellett készült albumok legfeljebb 3 hónap alatt elkészültek.



KERRY HOPWOOD: Azért ne felejtsük el, hogy nem a lábunkat lógattuk e 15 hónap alatt… Felvételi időszakot szünet követett – majdnem négy menetben készültünk el.



MARTIN GORE: Fogalmam sincs, van-e bármi előnye is annak, ha 13 hónapig készítesz egy lemezt… …egyetlen egy jutott csak eszembe: rengeteg időm volt, hogy a felvételek között dalokat szerezhessek…



TIM SIMENON: A lemez nagyon hosszan készült, és valahogy természetesnek vettük, hogy nem is „kell” sietnünk vele… Komolyan hálát adtam a sorsnak, hogy ennyi ideig készíthettük…



ANNE HAFFMANS: Kisebbfajta hisztéria tört ki, amikor bejelentettük a promóciók időpontjait – elég volt annyi is, hogy elkészült egy új lemez… Az emberek nem is akarták elhinni, egyben hisztérikusan izgatottsággal várták…



CARLO MARTELLI: Mindenki arra várt, hogy csoda történjen… …és a csoda meg is történt…



MICHAEL PAGNOTTA: „Milyen típusú kampány lenne a legésszerűbb és a leghasznosabb?” – nos, ezt kitalálni igazán kemény diónak bizonyult…



ANNE HAFFMANS: A kábszeres sztorit természetesen nem lehetett kihagyni, s szerintem Dave nagyon is hajlott arra, hogy erről beszéljen…



MICHAEL PAGNOTTA: Dave őszintén akart beszélni, de pont a problémája okairól esett kevés szó, így hát egyedül kellett megbirkóznia vele – kicsit úgy sikerült, mint amikor az elefánt megfordul a porcelánboltban…



DONNA VERGIER: Természetesen aggódtunk amiatt, hogy Dave-et odadobjuk a „sajtócápáknak”. Mindenki az életére és a történetére volt kíváncsi.



MICHAEL PAGNOTTA: Dave egyike volt azon úgymond „újhullámos” srácoknak, akik a rockerekre jellemző életmódjukkal tettek szert kétes hírnévre – legalábbis a média ilyennek láttatta őket. Egy pirospozsgás, életerős Dave Gahanről kevésbé hinnék el, hogy szinte agyonlőtte magát heroinnal…


DAVE HENDERSON [zenei szakújságíró]: Engem ezek a történetek nem igazán döbbentenek meg. Az emberek puritánul viselkednek, ha ez a téma kerül szóba… Csak sápítoznak: „Ki hallott már ilyet?! Jesszusom…!” Ezzel szemben az a helyzet, hogy ha rocksztár vagy, álomvilágban élsz – s főleg, ha mindez 25 éve tart már –, akkor a szabályok megszűnnek létezni, s az emberek bizarrul viselkednek. Régebben minden a zenéről és a közönségről szólt – vagy csak én vagyok túl naiv…? Manapság már ez is csak üzlet, és mindent az „Itt és most” szellemisége jár át. A befektetők nem kímélik a pénztárcájukat, ha az extraprofitról van szó. …éppen ezért a Dave-éhez hasonló történetek már a futószalagról gördülnek le…



ANDY FLETCHER: Sajnálatos módon Dave-et akkoriban egyfajta „őszinteségi roham” kínozta… Bizonyos értelemben mintha még ő bátorította volna az újságírókat…



MARTIN GORE: Úgy tűnt, hogy az interjúkat terápiás foglalkozásokként kezeli… Képes volt órákon át erről beszélni… Néha nem is lehet hibáztatni az újságírókat, hiszen szinte még csak kérdezniük sem kellett…



ANDY FLETCHER: Érkezhetett az újságíró három üres szalaggal, Dave azt is telibeszélte. Furcsa volt, mert én depresszióba estem, de a depresszió nem illik a rocksztár-sztereotípiába, míg a kábítószer-függőség annál inkább…


ANTON CORBIJN [művészeti vezető]:A Barrel of a Gun tulajdonképpen Dave kábszeres időszakának hű lenyomata. A videó elejét egy angliai stúdióban vettük filmre; gondolok itt a rocksztárokkal azonosított fürdőkádas részre, vagy a lefelé mászásra a lépcsőn, ami meg kimondottan a drogosokra jellemző… Aztán mindhárman egy asztalnál ülnek, Martin és Fletch a karjukra borulva alszanak – velünk is ugyanez történt: elszunnyadtunk, és nem tudtuk, mi történik Dave-vel… Senki sem lépett közbe. Ezt a jelenetet többször is felhasználtam: Martin és Fletch öntudatlanul Dave vállaira borulnak. Erős hatást akartam gyakorolni, ezért egy durvább felbontású, szemcsés filmre forgattam a videót. Dave haját össze-vissza fésültük, aztán jön az a rész, amikor belebújunk a fejébe, és a bódulatutazásra indulunk. Ez a rész fekete-fehérben látható. Marokkó az 1960-as évek hangulatát árasztja. Minden részét ez a drogos-hippis érzés járja át, ezért is tűnt jó helyszínnek. Úgy filmeztem őket, hogy beszűkítettem a kamera látószögét egy „csővel”, melynek jó a fényvisszaverő képessége. Ez a tükröződés kitűnően látható a videóban,  csak a kép széleit kell figyelni. Attól függően, hogy rövid vagy hosszú lencséket használtam, még „be is mozdult” egy kicsit. Dave lecsukott szemhéjára álszemeket festettünk, ami remek hatást keltett. Szegénynek csukott szemmel kellett járkálnia. Azt szerettem volna sugallni ezzel, hogy céltalanul bolyong fel s alá az utcácskákban – saját magát alakítja, eltévedve az élet útvesztőjében, s nem ismerve önmaga korlátait.



KERRY HOPWOOD: Sokan megkönnyebbültek, hogy elkészült az új album. Hogy minél többen tudjanak róla, fel kellett hívniuk magukra a figyelmet. Felejthetetlen pillanat volt, amikor bemutatták a Personal Jesus videóját. Ott ültél a tévé előtt, és kibukott belőled: „Úristen, hát visszatértek végre…!”



DONNA VERGIER: Vigyázniuk kellett a törékeny egyensúlyra, ezért turnézás gondolatát mindenki kiverte a fejéből. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna végigcsinálni egy lemezbemutató koncertsorozatot…



DAVE GAHAN: Már a turnézás gondolatától is kivert minket a víz – kivételesen mindannyian azonos véleményen voltunk: nem lesz, és kész…!



MARTIN GORE: Abban az állapotban egy újabb turné hazavágott volna minket.



DANIEL MILLER: Először is, Dave nem bírta volna végigcsinálni. Az akkori testi és lelki állapotukból egyenesen következett, hogy jó ideig még csak gondolniuk sem szabad ilyesmire.



DONNA VERGIER: …ugyanakkor kellemetlen helyzetbe kerültek: új lemez van, koncert meg sehol…



MARTIN GORE: A döntésünknek enyhén negatív következményei lettek…



DAVE GAHAN: A turnénélküliség első hátránya: nem keresel vele egy buznyákot se… Dolgoztál vele, de sehol a zseton… Emlékszel, amikor az album megjelenése után megkaptam a szerzői jogdíjról szóló csekket… …vagy 50 fontról… Mire én: „E’ meg mi…?!” A videók és a lemezfelvételi munkálatok nagyon sokba kerültek – asszem az Ultra a valaha készült legdrágább lemezünk lett… …de turnézni nem turnéztunk…



DONNA VERGIER: Gondosan körbejártuk a problémát, s gondolkodtunk, mi találjunk ki a turné helyett? Végül az alkalmi fellépések mellett döntöttünk.



DANIEL MILLER: Két kisebb fellépésen öt-öt számot játszottak el, Londonban és Los Angelesben. A brit helyszínre meghívtuk az európai médiumok képviselőit, a tengerentúlira pedig az amerikai sajtómunkásokat, s nagyszerűen mentek a dolgok. Dave remek formába lendült. Kikecmergett a hullámvölgyből. Remek volt újra a színpadon látni. Az emberek azt hitték, sosem láthatják őt újra élőben. Jól nézett ki. Magabiztosnak és idegesnek láttam, de prímán adta elő mind az öt dalt. Sokan alig akartak hinni a szemüknek…



MICHAEL PAGNOTTA: Az eseménynek nagy-nagy sikere lett, nagy nyilvánosságot kapott. A lemez szép helyezést ért el a listákon – azt hiszem, ennél csak egyetlen sikeresebb lemezük volt. Akkoriban kétség sem fért hozzá, hogy pénzügyileg az Ultra felért egy katasztrófával, viszont tökéletesen teljesítette a rá kiszabott feladatot: újra reflektorfénybe állította a Depeche Mode-ot, függetlenül attól, hogy legközelebb mivel rukkolnak majd ki…



ANNE HAFFMANS: Az Ultra szépen fogyott Németországban. A rajongók nagyon értékelték a fiúk visszatérését, na meg azt, hogy egy ennyire merész hangvételű lemezt készítettek.



CARLO MARTELLI: Mindhárom kislemez – Barrel of a Gun, It’s No Good, Home– első lett az olasz listákon.



DANIEL MILLER: Fantasztikus volt a fogadtatás. Nem feledteti ugyan a nehézségeket, de jóleső önbizalommal tölt el a rajongóknak az együttesbe vetett töretlen hite és lelkesedése. Egyetlen korábbi lemezük iránt sem érdeklődtek ennyire, ennek oka azonban Dave kálváriája volt. A lényeg fölött mintha egy kicsit elsiklottak volna…



DONNA VERGIER: Az Ultra megjelenésekor a fiúk sajnálták, hogy élőben nem mutathatják majd be a lemez dalait. Tudták, hogy még nem jött el egy újabb koncertkörút ideje. Azzal, hogy egy kislemezgyűjteményt szándékoztak piacra dobni közvetlenül az Ultra megjelenése után, lehetőséget kaptak arra, hogy turnézzanak, s egyben mégse kelljen felvenniük egy újabb lemezt.



MARTIN GORE: Annyi kislemezt adtunk ki az első gyűjteményes korong megjelenése óta, hogy megfelelőnek láttuk az időt egy újabb válogatás összeállítására. Az elsőn az 1981 és 1985 közötti kislemezes számok szerepeltek, a másodikon pedig az 1986 és 1998 közöttiek. Jó hosszú kis időszak…



DANIEL MILLER: Ez a fantasztikus turné volt Dave első nagy fellépése a felépülése óta, és mindenki örömmel vetette bele magát. „Best of”-turné lévén nem kifejezetten egy albumról szólt a történet; pont ettől lett érdekes és izgalmas.



JONATHAN KESSLER: Produceri szempontból egyszerű turnénak számított, ezért is szeretem – főleg a Devotional jobbnál jobb számokból álló dalmenete után. Itt főleg a dalokon és a „zenén” volt a hangsúly.



MARTIN GORE: A közönségünkre igazán nem panaszkodhatunk. Mivel eljátszottuk majdnem az összes kislemezes dalunkat, a koncertek egyetlen nagy ünnepléssé alakultak.


CHRISTIAN EIGNER [dobok]: 1996-ban együtt laktam Dave Claytonnal, aki az Ultrát készítő csapat tagja volt. Egyik nap hazajött, és így szólt: „A Depeche Mode dobost keres, mert… dobos kell nekik, na…!” Mire én: „Remek, jól hangzik!” Összejöttünk, próbáltunk, és nagyon összehaverkodtunk Dave-vel. Talán még az első két számot sem játszottuk végig a próbateremben, amikor felém fordult, odajött, átölelt, és így szólt: „15 évünkbe telt, mire megtaláltuk a megfelelő embert…!” Mintha azt mondta volna: „Isten hozott!” Kedves volt tőle…


PETER GORDENO [billentyűs hangszerek]: Nem féltem attól, hogy rengeteg dalt kell megtanulnom. A mindenki által ismert kislemezeket én is ismertem, s a gyűjteményemben megtalálható Violatort is sokat hallgattam. Nagyon meglepődtem, amikor az első fellépéseinkkor szembesültem a rajongóik szeretetével és reakcióival. Először három hónapos turnét terveztünk, hiszen nem tudtuk, hogy mennek majd a dolgok: új a felállás, Alan nincs velünk, Christian élőben dobol, Dave rendbejött, újra meg kell szokni a koncertezés hangulatát… De igazán jól belejöttünk… Úgy éreztük, mintha mindig is ezt csináltuk volna…



MICHAEL PAGNOTTA: Az Ultrával bizonyos értelemben újra megtalálták önmagukat. Sokat voltak úton, nem kevés problémával szembesültek… Azt hiszem, mindegyikük jól emlékszik ezekre…



DAVE HENDERSON: Ahogyan a korábbi albumok jól tükrözték, milyen tapasztalatokkal lettek gazdagabbak, hasonló a helyzet az Ultrával is. Annak dacára remek lemez, hogy mennyi mindent éltek meg, mire elkészültek vele. Azt is mondhatnám, hogy újra összehozta őket.



ANDY FLETCHER: Bebizonyítottuk, hogy Alan nélkül is megy a dolog. …mindig is tudtuk, csak bizonyítani is szerettük volna.



MARTIN GORE: Nagyon nehéz nem a megszokott módon, az egyik kulcsfigurádat nélkülözve dolgozni. Azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk a mostani sikereinkért is…



MICHAEL PAGNOTTA: Időről időre kritikus szemmel újra kell értékelni, mérlegre kell tenni a korábbi munkáidat. Ennek az Ultra esetében is így kell lennie.





Kapcsolódó anyagok:
SPEAK AND SPELL REMASTERS / Feliratok
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
CONSTRUCTION TIME AGAIN / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS / Feliratok




Letöltés:
Remasters | 1995-98 Ultra


   
   

   

2008.07.28. 06:25 | Kucced | 14075 Olvasás | 11 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©