depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
SPEAK & SPELL REMASTERS / Feliratok

Ebben a cikkben a Speak And Spell album frissen megjelent, gyűjtői kiadásához készült rövid dokumentumfilm feliratainak magyar nyelvű fordítását olvashatjátok Kucced tolmácsolásában. Igyekeztünk képi illusztrációinkkal a filmben szereplő, depeCHe MODE-hoz közeli személyeket is bemutatni. Letöltéseink közt megtalálható e rövidfilm eredeti angol és az általunk készített magyar felirata is. Reméljük, ezzel sokaknak még élvezhetőbbé tudjuk tenni e remek dokumentumfilmet.
— Faith —

Illusztráció

DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
25 év után akkor hallottam ismét a Speak & Spell hangsávjait, amikor nekiláttunk az album 5.1-es keverési munkálatainak. Abban a pillanatban újra a Blackwing Studios termeiben és 1981-ben éreztem magam. A Depeche Mode számára akkoriban kezdődött el minden, s én is viszonylag tapasztalatlan voltam a stúdiómunkában. A lemez hangzása azonban még ma is rendkívül friss, bár kissé naiv. A zenei ötletek és a belőlük született dalok fénye mit sem kopott az évek alatt.
A Speak & Spell rendkívül fontos volt a Depeche Mode és a Mute kiadó számára. Kivételes tehetségük attól a pillanattól kezdve világos volt számomra, hogy először láttam őket élőben játszani a Canning Town-i Bridgehouse-ban, még 1980. októberében. Nagyon egyszerű, de hatásos felállásban játszottak, s bár még mindig a kezdetekre utalok vissza, a dalaik már magukban hordozták a „nagy” lehetőséget.
Sosem tartoztak az Új Romantikusok közé, ők Futuristák voltak – akkoriban ez apró, de lényeges különbség volt. Az Új Romantikusok közé tartozó együttesek tulajdonképpen rockbandák voltak, melyekben helyet kapott egy szintetizátoros is – a Human League-, a Soft Cell- vagy a Depeche Mode-szerű együttesek tisztán elektronikus zenét játszottak.
1980. októberétől számítva – ekkor kezdtünk el együtt dolgozni – hosszú évek teltek el, míg szabályos lemezszerződést kötöttünk egymással. Úgy gondoltam, hogy ha tisztességesen bánsz egy előadóművésszel, rendesen megfizeted, biztosítod neki az alkotói szabadságot és minden tőled telhetőt megteszel a munkái népszerűsítéséért, mi szükség van a szerződésre? Miért kell mindenbe belekeverni az ügyvédeket? Így éreztem helyénvalónak. Idealizmusnak hangozhat, de ezzel a hozzáállással sok-sok éven át képesek voltunk remekül együtt dolgozni.
A lemezt 1981 első hónapjaiban vettük fel, s jól tükrözte az élő fellépésekre jellemző hangulatot. Egyes dalokat lehagytunk a lemezről, s voltak új számok, melyek rákerültek – mindezek ellenére alapvetően azok a dalok szerepeltek a korongon, melyeket a Canning Town-i fellépés előtt már hat hónapja játszottak.
A hanganyagot a Blackwing Studios termeiben rögzítettük; segítségünkre volt egy Eric Radcliffe nevű hangmérnök is, akivel már korábban együtt dolgoztam Fad Gadget és a Silicon Teens lemezfelvételeikor. Baráti légkörben folyt a munka, és érdekes volt minden hang előállításához kizárólag szintetizátorokat használni. A hangmérnökök többsége képtelen azt produkálni, amit hallani szeretnél.
Ám Ericben, amellett, hogy prímán gitározik, egy tudós veszett el. Nagy kísérletezőkedvvel áldotta meg a sors, mely révén kellemes, inspiratív környezetet teremtett. Később is sokat dolgoztam vele. Amikor Vince Clarke kilépett a Depeche Mode-ból, és megalakította a Yazoo-t, új zenésztársával, Alison Moyet-vel Ericnek és stúdiójának ajánlották első lemezüket (innen az Upstairs at Eric’s (Fenn, Ericnél) cím).
Társproducere lettem a Depeche első albumának. Két Martin-szám (Big Muff, Tora! Tora! Tora!) mindegyik dalt Vince írta. Ez a két dal jól mutatta be Martin dalszerzői tehetségét, mint ahogy később a zenekar „főkomponátora” is lett, de négyük közül akkoriban még Vince volt a „stúdiófőnök”. Segédkeztem nekik a hangok előállításában. Amennyire csak lehetett, igyekeztem szélesíteni a látókörüket, igyekeztem megmutatni nekik, hogy szerény lehetőségeinkhez mérten mi mindent lehet kihozni a hangszerekből.
Vince munkanélküli segélyből élt, Fletchnek és Martinnak rendes állása volt, Dave pedig a southendi művészeti főiskolán tanult. Azt hiszem, fogalmuk sem volt, hogyan legyen. Amikor felléptek a Top of The Pops c. műsorban a New Life-fal, Fletchnek és Martinnak még munkahelye volt, ezért ők mindig a munkaidő letelte után érkeztek meg a Blackwingbe.  Martin mindig remek második szólamokat és hasonlókat írt. Emlékszem, egyszer úgy állt oda egy kézzel billentyűzni, hogy a másikban az ebédjét szorongatta. Mivel ezek monofonikus, egy szerre csak egyetlen hang megszólaltatására alkalmas eszközök voltak, nem meglepő, hogy csak az egyik kezedet kellett használnod, de még ezt az egyszerű feladatot is bámulatosan oldotta meg.
A Dreaming Of Me lett az első kislemez. Ez a szám az angol kiadású korongokon nem szerepelt, ellenben rátettük az amerikai és az európai változatokra. Ez a dal az 57. helyig jutott a listákon. A New Life már a 11. helyig furakodott, s ez lett a Mute első lemeze, mely bejutott a legjobb 20 közé. A harmadik kislemez, a Just Can’t Get Enough a 8. helyen landolt. Rengeteg fellépésük volt akkoriban, és sok kedvező kritikát kaptak. Nem lepődtem meg, de örömmel töltött el, hogy a nagylemez 1981. novemberében a 10. helyet csípte el, s 32 hetet töltött a listákon.
A Speak & Spell sikere a bandán belül és a banda körül is nagy változásokat hozott. A Mute birtokba vette első állandó főhadiszállását Nyugat-Londonban, a stábunk pedig négyfőssé „dagadt”. Mire az album megjelent, Vince már eldöntötte, hogy kilép. Az együttes első európai turnéjának ideje alatt, a tavasz végére Vince és a többiek már nemigen voltak beszélő viszonyban egymással. Vince titokban bejelentette a bandának és nekem, hogy az album megjelenésekor megválik a csapattól. Éppen az amerikai lemezcég, a Sire által kezdeményezett tárgyalások kellős közepén voltunk, s nem akartuk, hogy minden ezen álljon vagy bukjon – tudom, nem volt túl fair tőlünk. A végén persze mindegyik fél elégedetten állt fel az asztaltól, s a Sire-rel és az alapítójával, Seymour Steinnel kialakított munkakapcsolatunk a mai napig is él. Az utolsó közös fellépésük novemberben volt, Vince pedig decemberben lépett ki hivatalosan az együttesből.
A banda három megmaradt tagja hamar felnőtt a feladathoz. Hirtelen felelősen kellett döntéseket hozniuk. Nem tudom, hogy Vince kiválása áldás volt-e vagy átok, de a fiúk javára vált. Martin ígéretes tehetségű dalszerző volt, s egy sikeres albummal a hátuk mögött nem is gondoltak arra, hogy abbahagyják a munkát. Dave otthagyta a főiskolát, Fletch és Martin pedig felmondott a munkahelyén. Nem volt többé visszaút.
Még az első kislemez megjelenése előtt szárnyra kapott egy pletyka a fiúkról. Nagy kiadók kezdték el őket ajánlatokkal bombázni, de nagyon örülök neki, hogy végig kitartottak a Mute mellett – még szerződés nélkül is. Élveztük a közös munkát, és megbíztunk egymásban. Jól döntöttek, jól mérlegeltek, hiszen a köztünk lévő kapcsolat az évek során elmélyült. A Speak & Spell figyelemreméltó kezdet volt, mellyel a fiúk elindultak a hírnév felé vezető úton.
    





 
Playing The Angel-sajtókonferencia
Düsseldorf, Németország / 2005. június 16.



ANDY FLETCHER: Köszöntjük a média jelen lévő képviselőit és a rajongókat. Éppen az album keverési munkálatait szakítottuk félbe. A hangulat remek. Biztosak vagyunk abban, hogy ez a lemez pályafutásunk egyik legjobbika lesz. Kicsit izgatott is vagyok, hiszen büszkeséggel tölt el a tudat, hogy bejelenthetem: a depeCHe MODE újra világkörüli turnéra indul. Nagyon köszönjük.


VINCE CLARKE: Olyanok szerettünk volna lenni, mint a The Cure, az OMD vagy a Human League – a basildoni sztárcsapat…


MARTIN GORE:
Egyértelmű, hogy Vince volt a csapat „motorja”. Andyvel kettesben alapították meg a Composition of Sound nevű együttest – akkoriban ezen a néven futottak. Azt hiszem, azért vettek be a csapatba, mert egész Basildonban egyedül nekem volt szintetizátorom.



VINCE CLARKE: Már korán rájöttünk, hogy kell egy frontember, aki képes érdekessé „varázsolni” bennünket. Dave egy barátunk barátja volt, és elhívtuk egy meghallgatásra, egy próbaéneklésre. A helyi iskolák egyikében tartottuk a próbáinkat, egy ilyen alkalommal toppant be végül.



ANDY FLETCHER: Addig tulajdonképpen Vince volt az énekesünk, de nem igazán érezte jól magát ebben a szerepben, ezért úgy gondoltuk, le kell csapnunk Dave-re. Dave mindannyiunknál jobban nézett ki. Ő csomó embert ismert, mi meg szinte senkit. Rengeteg összeköttetéssel rendelkezett… ...s nem mellesleg baromi jól is énekelt…



VINCE CLARKE: Összesúgtunk: „Igen, ő jó lesz…!”



Interjúrészlet:
Dave Gahan: A kezdet kezdetén mi is gitárokkal kezdtük, volt basszusgitárunk, egy „rendes” gitárunk és egy dobgépünk. Aztán mindannyian átváltottunk a szintetizátorra.
Riporter:  Miért cseréltétek le a gitárokat?
Dave Gahan: Szinte magától történt így. Martinnak már volt szintije, majd Andy és Vince is vett egyet. Akkoriban úgy gondoltuk, így lesz ez jó.


DAVE GAHAN: Nagyon kényelmes volt. Azért váltottunk gitárról szintire, mert ilyen hangszerekkel bárhová elmehettünk fellépni. Egyszerűen csak a hónunk alá kellett csapni ezeket a monofonikus eszközöket, a helyszínen rádugni az erősítőre, és lenyomni a bulit. ...na, nem mintha annyi fellépésünk lett volna akkoriban… Olcsók voltak…! Nem kellett hozzájuk egy menő erősítő...
...és különben sem voltunk valami nagy gitárvirtuózok… Persze nem úgy történt, hogy leültünk és megbeszéltük: „Mától elektronikus zenét fogunk játszani.” Inkább kényelemből alakult így. Ennek ellenére a hagyományos módon használtuk a hangszereinket. A basszus- és főszólam mellett volt harmóniakíséret is.


DARYL BAMONTE
(asszisztens / turnémenedzser): Két helyre emlékszem igazán jól: a Crocks és a Rayleigh – ezek voltak a főhadiszállások… A megnyitás után fel-felléptek itt szombat esténként. Stabil közönségük is volt, főleg Dave ismeretségi köréből, a divatszakmába tartozók közül jöttek sokan. Szinte futótűzként terjedt a hírük ebben a szubkultúrában.



DAVE GAHAN: Menő helyi banda lett belőlünk, a törzsközönségünk – lehettek vagy ötvenen – Londonig is eljöttek volna értünk.Ezt el is kezdtük híresztelni, de nem akartunk „komoly” pletykát, hiszen ők mégiscsak a barátaink voltak. Aztán meglátogattuk a Rough Trade-et. A Rough Trade lehetett az utolsó „mentsvárunk.” Még a legnagyobb kétségbeesésünk közepette sem juthatott volna eszünkbe hozzájuk fordulni, de hát mi elbizakodottak, naivak voltunk – vagy tudja a fene, mire is gondoltunk igazán… A Cabaret Voltaire is az ő bandájuk volt, a mi zenénk pedig könnyed, elektronikus, „emészthető” popzene volt.



VINCE CLARKE: Dave-vel végigjártuk az összes lemezcéget. Be akartunk jutni mindegyikhez, hogy lejátszhassuk nekik a szalagunkat. Fantasztikus volt – főleg, mert egyikükhöz sem jelentkeztünk be előre… Jártunk az Island-nél, az RCA-nél, meg a többi nagykutyánál.



DAVE GAHAN: Volt egy negyedhüvelykes szalagunk, s mindenhol azon erősködtünk, hogy játsszák le. Egy idő után már azt kérdezgették: „Kazettátok nincs?” Mire mi: „Addig el nem megyünk innen, míg le nem játsszátok a negyedhüvelykest.” A legtöbbször természetesen így reagáltak: „Nos, rendben… OK… Visz’lát később…” Scott viszont befűzte, és lejátszotta…! A lábával dobolt a ritmusra. Vince-szel egymásra néztünk, és arra gondoltunk: „Ez az! Megcsináltuk! A zsebünkben van a szerződés!” Amikor végighallgatta a szalagot, így szólt: „A Rough Trade-nél nem ilyen zenék mennek. De van itt egy fickó...” Ekkor kivágódott az ajtó, Daniel toppant be, s monológba kezdett a terjesztésről vagy arról, hogy Fad lemezét nem lehet kapni egy üzletben, s mindenkivel üvöltözött. Scott odaszólt neki: „Hé, Dan, mit szólsz ehhez?”



VINCE CLARKE: Erre Daniel: „Nem, most nem érdekel a dolog!” – és elviharzott. Később egy Canning Town-i bulin Fad Gadget előtt játszottunk. Dan is eljött. Fad akkor már leszerződött a Mute-hoz. Daniel bejött a színpad mögé.



DAVE GAHAN: Tudtuk, hogy megjelenik. Asszem, ő volt Fad hangmérnöke. Tele volt a hely, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Dan a buli végén hátrajött, odalépett hozzám, azt gondolva, én vagyok a zeneszerző. Felhomályosítottam: „Tévedsz, az a másik fickó az, ott a sarokban”. Leültek Vince-szel, beszéltek pár szót, de amikor visszajött hozzám, én rá se bagóztam. Így visszagondolva tulajdonképpen elküldtem a francba. Ám őt nem lehetett levakarni. Újra és újra megjelent.



VINCE CLARKE: Azt kérdezte: „Nem akartok kiadni egy kislemezt a Mute-nál?”



MARTIN GORE: Akkoriban nagyon rajongtunk a Mute-ért, már csak ezért is kiemelkedő esténk volt… Aztán szépen leültünk Daniellel, és valami elképesztő volt, hogy még ott, melegében meg is állapodtunk.


    FRANK TOVEY [Fad Gadget]: A hátam mögött látható épületet Bridgehouse-nak hívják. Ma már hotelként működik. Egyszer felléptem itt, az előzenekarom pedig egy depeCHe MODE nevű együttes volt. A buli végén már mint Daniel Miller pártfogoltjai távoztak.



VINCE CLARKE: Volt tehát Dan és egy másik, Stevo nevű fickó, aki a Some Bizzare Album nevű lemezt hozta össze. Ő is megtette a maga ajánlatát. Azt mondta: „Ha leszerződtök hozzám, úgy foglak benneteket nyomatni, mint az Ultravoxot.” Nagyon csábítóan hangzott, mi meg gondolkodóba estünk.



DAVE GAHAN: Azt akarták, hogy egy tíz (!) lemezre szóló szerződést írjunk alá...! Bennünket ezt nagyon nem érdekelt. Mi csak egy kislemezt akartunk.


NEIL FERRIS (promoter): Mikor is történt…? Nagyjából 1980 táján…Daniel Millerrel, a Mute Records alapítójával dolgoztam. Silicon Teens néven adtuk ki a banda első kislemezét. Eljutottunk odáig – baromi érdekes volt –, hogy rádióinterjút kellett adnunk, és közben senki sem tudta, hogy a Silicon Teens tulajdonképpen nem is létezik. A Capital Radionak kellett nyilatkoznunk – emlékszem, Daniel megpróbálta az együttes egyik közeli barátjának, turnémenedzserének vagy valami hasonlónak kiadni magát –, hát bementünk, ő elmondta a mondókáját, az interjút készítő lány pedig így szólt: „Akármit is mondj, te nem az vagy, akinek kiadod magad! Te Daniel Miller vagy. Egy suliba jártam veled!” Amikor kiléptünk a rádió épületéből, Dan így szólt: „Nem ártana szert tennünk egy igazi, valódi együttesre…”



VINCE CLARKE: A Mute Records nem volt ismeretlen számunkra. Hallottunk már pár számot Fad Gadgettől, s ő nagyon tetszett nekünk. A The Normal - és a Silicon Teens-kislemezeket is ismertük. Az volt a véleményünk, hogy ez a faszábbik kiadó...



DARYL BAMONTE: Tisztán emlékszem, Dave mondta meg nekem: „Úgy döntöttünk, hogy Daniel Millerrel fogunk dolgozni.” Megkérdeztem, miért. Azt felelte: „Mert megbízunk benne.”



ANDY FLETCHER: A basildoni munkásosztály szülöttei voltunk, pénzünk semmi, erre megállapodtunk egy ipsével, aki pénzt nem is ajánlott nekünk – pusztán azért, mert hittünk benne, s mert szerettük a kiadója által futtatott zenéket. Ez lett életünk egyik legjobb döntése…


CHRIS CARR (angol reklámfőnök): Daniel tökéletes hátteret biztosított nekik, akárcsak a többi „pártfogoltjának”. Ideális hely volt, mert nem egy nagy kiadónál, két vagy három albumra kötöttek szerződést. Csak végig kell nézni a velük egyidőben indult együttesekre, akik már eltűntek a süllyesztőben…


DANIEL MILLER: Kihívássá vált a dolog, mert mindenki azt suttogta a fülükbe: „A Mute jó kis cég, de ha ott maradtok, sosem futtok be nemzetközi karriert.”
„Kapd be” – gondoltam. – „Be akarom bizonyítani, hogy mindenki tévedett.”
„Már miért ne sikerülne nekik?” A többi lemezcég hozzáállása mind ódivatú, zenéje pedig pop-központú volt, ellenben mi egészen másképpen dolgoztunk.



VINCE CLARKE: Amikor Daniel azzal állt elő, hogy „fifty-fifty” alapon dolgozunk majd, mindegy volt, aláírunk-e valami papírt vagy sem, mert ez aztán semmit se jelentett nekünk. Nekünk az számított, hogy kislemezt készíthetünk, bevonulhatunk egy igazi stúdióba, s ott felvehetünk egy számot. Ha letesz elénk egy szerződést, amiben az áll, hogy 99% az övé, 1% a miénk, azt is aláírtuk volna…



DAVE GAHAN: Dan így szólt: „Fizetek, és mindent megteszek azért, hogy a kislemez elkészüljön. Ti mit akartok kihozni ebből?” Mire mi: „A slágerlistákra akarunk kerülni, és azt akarjuk, hogy a rádiók játsszák a számainkat.” „Megteszem, ami tőlem telik” – felelte. Így hát belevágtunk.



DANIEL MILLER: Egy stúdiót keresgéltem, ahol befejezhetem a Silicon Teens-lemezt, melyet otthon, a lehető legegyszerűbb módon vettem fel. A stúdiózás gondolata baromi feszültté tett. Egy percnyi gyakorlatom sem volt ebben, s úgy éreztem, kívülálló vagyok, akivel szemben a bennfenteseknek majd ellenérzéseik lesznek, mert az én zenémmel ellentétben ők hagyományos zenét játszó együttesekkel dolgoztak. Na mindegy, felhívtam a Blackwinget, s pont Eric Radcliff hangmérnök vette fel a kagylót. Elmondtam, mit hogy szeretnék, s ő nagyon lelkesnek és nyitottnak mutatkozott.



NEIL FERRIS: Kiadtuk a Dreaming of Me-t, s nyomultunk, hogy a rádiók is kezdjék el játszani. Aztán felbukkant a Phonogramtól Roger Ames, körözött egy kicsit a banda körül, majd ajánlatott tett. Összejöttünk a fiúkkal – emlékszem Danre, nagyon csendesen üldögélt a sarokban –, és azt mondtam nekik: „Srácok, maradjatok Danielnél! Dan tényleg a gondotokat viseli…” Eléggé hihetetlen szituáció volt, mert emlékszem, Vince Clarke, aki ugye akkor még bandatag volt, így szólt: „Nos jó, oké, ha híresek leszünk, felléphetünk a Top of The Popsban, de lehetne ezt délutánra időzíteni, hogy majd az olcsóbb vonattal utazhassak vissza Basildonba?”



VINCE CLARKE: Amikor a kislemez bejutott az első 100 közé, elképedtünk – ugyanúgy, mint amikor először hallottuk a rádióban. Egyszerűen nem is tudtuk elhinni. Nagyon valószínűtlen volt…!



NEIL FERRIS: A kislemez természetesen nem szárnyalt a listákon. Nem lett átütő siker. De ha visszatekintek, úgy érzem, hogy első kislemezként jól „előkészítette a terepet”, lerakta a későbbi sikerek alapjait. Az az igazság, ha egy kislemez „szárnyal”, ha már az első kiadványod nagy-nagy sikerré válik, nincs nagy esélyed a hosszú, sikeres karrierre.



DANIEL MILLER: Mindenki úgy gondolta, hogy az indulás jól sikerült, hiszen elég magamra gondolnom – én még csak a listák közelébe sem kerültem a kislemezeimmel.



MARTIN GORE: Az 57. hely megszerzése reális célnak látszott. Úgy éreztük, hogy ha tényleg beleadunk apait-anyait, ha komolyan foglalkozunk az együttes dolgaival – talán még a polgári foglalkozásunkkal is felhagyunk –, akkor sikerülhet.


JOHN FRYER (hangmérnök): Nagyon fiatalok, naivak és szégyenlősek voltak. Akkoriban Dave „szívesen” bújt a mikrofonállvány biztonságot nyújtó szára mögé.



DAVE GAHAN: Ugyanúgy vettük fel a dalokat, mint egy „rendes” együttes. Összeraktuk a Moog Prodigyt vagy Martin Yamaháját a másik szobában – úgy értem, a felvételi szobában –, bedugtuk a zsinórokat, és feljátszottuk a szólamokat. Pontosan ugyanúgy ment minden, mint amikor élőben játszottunk.



DANIEL MILLER: A lehető legtöbbet akartam kihozni belőlük. Azt a hangulatot és erőteljességet akartam a lemezre vágatni, amit az elő fellépéseik alkalmával hallottam. Néhány dalba különösképpen igyekeztem beleszőni a saját tapasztalataimat is, azért, hogy egy igazán jó elektronikus hangzást érjünk el, olyat, ami igazán jellemző rájuk, nem valaki hangzásának a koppintása. A saját lemezeimen először a hálószobámban bütykölgettem, majd stúdiózni mentem, hogy befejezzem a Silicon Teens-nagylemezt. Fad Gadgettel és még néhány emberrel dolgoztam együtt, de csak azért lettem én a producerük, mert egy kicsit többet tudtam a stúdiómunkáról és a szintetizátorok programozásáról, mint ők.



MARTIN GORE: Sokkal többet konyított a szintikhez – főleg a régi, analóg gépekhez. Be is hozta az ARP 2600-asát, meg az ARP sequencerét.



VINCE CLARKE: Az általa használt berendezések legfontosabbika volt ez az eszköz, mégpedig azért, mert pontosan beleprogramozhattál mindent, amit csak akartál. Számunkra ez maga volt a „zenei forradalom”.



JOHN FRYER: A keverési munkálatok mintegy felét menet közben végzed el, mert már hét-nyolc dalod készen van, mert 8 dalnak illik lennie. Felvehetted egy sávra az összes dobot, a basszusszólamokat egy másikra, a háttérvokálokat és a kíséretet megint egy másikra.



VINCE CLARKE: Sokkal jobb volt, amikor a stúdióban nem állt minden korlátlanul a rendelkezésedre. A keverés nem számított rutinmunkának, ezért mindannyiunknak, Danielnek és Ericnek is ott kellett állnia és dolgoznia a keverőpultnál. Mindenkinek elő kellett állnia a saját kis ötletével, hogyan szóljon a végeredmény, s ez nagyon izgalmas volt. Aztán mindannyian bepréseltük magunkat Eric autójába, hogy meghallgassuk: egy sztereo berendezésen hogy szól a cucc, mert úgy gondoltuk, próbának jó lesz. Az első lemez címe Daniel ötlete volt. Egy beszélő gyermekjátékot hívtak Speak & Spellnek. Sokat vitatkoztunk azon, vajon balhé lesz-e belőle, ha felhasználjuk ezt a nevet, de végül nem volt semmi gáz.


BRIAN GRIFFIN
(fényképész): Abban az időben egy-egy lemezborító fotója mögött nem volt túl sok koncepció. Nem léteztek még marketingszempontok. A saját házamban készítettem képeket a lemezborítókhoz, néha a radiátorokon, néha a hálószobámban.



DAVE GAHAN: Gőzöm sincs, miről szól. Amikor először megláttuk, meg is kérdeztük tőle. Válaszként valami metaforikus hülyeséggel jött elő nekünk – Briantől ennél többre nem is számíthatsz. Elképesztő egy borító volt. Ezzel kapcsolatban előjött egy fontos kérdés: Mi a frászt keres a madár egy nejlonzacskóban?



BRIAN GRIFFIN: Emlékszem, a saját ötletem volt. Nem segített be senki. Nem tudom, miért csomagoltam műanyagba egy kitömött hattyút. Ötletem sincs. Neked van?



VINCE CLARKE: Amikor megláttam, megrökönyödtem, hogy egyesek mennyi időt képesek tökölni egy lemezborító elkészítésével. Az a hattyú legalább 45 kiló volt vagy még több. Szörnyen nézett ki!



BRIAN GRIFFIN: Mindannyian kézzel-lábbal tiltakoztak ellene. Azt hiszem, még most is így van. Most is ugyanúgy utálhatják, mint akkoriban. Azt hiszem, a rondasága miatt elég híres borítófotóvá vált. A jó ég tudja, mi járt a fejemben akkoriban…



JOHN FRYER: A teljes zeneipart meglepte egy teljesen elektronikus banda sikere.



CHRIS CARR: Az emberek éppen a gitárbandák által vívott „csatározásokkal” voltak elfoglalva. Ez a zene a gitár halálát jelentette. A depeCHe MODE neve egyet jelentett a gitár halálát hirdető főcímekkel.



NEIL FERRIS: Azért volt… Talán az emberek rosszul közelítettek hozzájuk. Az emberek nem vették őket annyira komolyan, mint pl. a Heaven 17-t, a Human League-et vagy a hasonló együtteseket, ez pedig elég rosszul esett nekem, mert legkomolyabban a depeCHe MODE-dal foglalkoztam.



CHRIS CARR: Egyfelől hitelesnek is kellett lenniük, másfelől meg a listákon is jól kellett volna szerepelniük. Ez eleinte nagyon idegesítette őket, aztán a sajtó miatt idegeskedtek, hogy vajon az újságírók miként bánnak majd velük.



NEIL FERRIS: A New Life tényleg mindent megváltoztatott. Nagy siker lett. Apróbb nehézségek után a rádiók játszani kezdték a dalt. A srácok betörtek a zenei életbe. Felléptek a Top of The Popsban. Minden klappolni kezdett. A New Life-fal kapcsolatos munka minden pillanatát élvezték. Izgalmas volt, hogy kiadtak egy slágert, s a kislemez sikerét meglovagolva hamarosan megjelenik az album is. Ez volt az a pillanat, amikor minden történés a megfelelő irányban haladt.



ANDY FLETCHER: A Top of The Pops-beli fellépéskor még dolgoztam. Amikor másnap bementem a munkahelyemre, szinte hősként ünnepeltek. Abban az időben a Top of The Pops nagyon-nagyon népszerű műsornak számított. Azt hiszem, abban a hónapban ennél jelentősebb esemény nem is került a nevem mellé.



MARTIN GORE: Emlékszem, a fellépés előtti estén nem jött álom a szememre, ami most eléggé nevetségesen hangzik. Nagyon fiatalok voltunk, s ezen a műsoron nőttünk fel.



DARYL BAMONTE: Egy kicsit tele lett a nadrágjuk, mert ha jól emlékszem, a New Life a 11. helyig kapaszkodott fel a slágerlistán. Martin megkérdezte Daniel Millertől: „Tényleg úgy gondolod, hogy felhagyhatunk a polgári foglalkozásunkkal?” Daniel mi mást válaszolhatott volna: „Aha, azt hiszem, most már megtehetitek.”


SYEMOUR STEIN
(a Sire Records elnöke): Betelefonáltam az irodába, és azt mondtam: „Kellene nekem egy Concorde, mert valami azt súgja, oda kell mennem. Ha megkapom a repülőt és odamegyek, kijöttök elém, és elvisztek Basildonba?” Azt mondtam: „Tudjátok, hol van, az A1-es autópálya mellett” – persze nem ott volt. De ők tudták az utat, hál istennek – én meg legalább a város nevére jól emlékeztem. Aztán találkoztam a fiúkkal.



MARTIN GORE: Nem akartunk hinni a fülünknek: valaki idejön New Yorkból, csak azért, hogy találkozzon a basildoni négyessel…?



SEYMOUR STEIN: Akkoriban rengeteg, hozzájuk hasonló banda dolgozott, de az ember képtelen volt őket akár egyetlen óráig is nézni őket anélkül, hogy el ne aludjon. A depeCHe MODE volt az első ezen együttesek közül, akik baromi jók voltak élőben. A teljesítményük egyszerűen elképesztő volt.


DAN SILVER
[koncertszervező]: Nagyon keményen tudtak dolgozni. Nem akartam az idejüket ostoba fellépésekre pazarolni, de akkoriban úgy gondoltam, mindig jó, ha a fellépőnaptárad tele van időpontokkal.


ANDY FRANKS
(turnémenedzser): A közönség- nek furcsa elvárásai voltak: vajon mi várja majd őket egy olyan koncerten, ahol egy együttes nem hagyományos hangszereken játszik. Azt hiszem, furcsa elvárásokat támasztottak a fellépésekkel kapcsolatban. Mi is kissé „meg voltunk szeppenve”, mert még nem dolgoztunk együtt egy olyan bandával, amelynek nincs dobosa. Bizonyos értelemben nagyon egyszerű volt a felállás, nem?



DARYL BAMONTE: Annyiban viszont baromi nehéz faladat előtt álltak, hogy nélkülözniük kellett a látványt, amit egy dobos nyújt. A billentyűk mögött állóknak nincs túl nagy mozgásterük, így szinte minden Dave vállait nyomta; neki kellett tűzbe hoznia a közönséget. Nyilvánvalóan a zene, de az élő fellépés varázsa is hozzájárult ahhoz, hogy a koncert öregbítette a banda hírnevét. Jól sikerült este volt. Ott hangzott el először a híres mondat: „S ti is odafenn!” Amikor a Hammersmith Odeonban játszottak, Dave a „páholyban” ülőkhöz is odafordult, s őket is bevonta a játékba. Lenyűgöző volt. Nem tudom, igaz-e, de már abban az időben is azon együttesek közé tartoztak, ahol az énekes nem nagyon „társalgott” a közönséggel. Mondhatta volna pl, hogy „Gyerünk!” vagy „Hadd lássam!”, de a számok között Dave sosem beszélt sokat, és ez nem is változott később sem. A színpadon állva sosem volt az a nagydumás énekes. Mindig tartotta magát az egy soros mondatokhoz, mi?



ANDY FRANKS: Ja, nem úgy, mint mi. Sosem figyelt ránk, igaz?



DAN SILVER: Októberre már egy elég komoly angliai turnén voltak túl. Játszottak Newcastle-ben, Edinburgh-ben, Manchesterben, Birminghamben, Nottinghamben, Liverpoolban, Sheffiledben, Bristolban, Basildonban (a drága basildoni Raquel’sben), Brightonban, Poole-ban. Leicesterben és kétszer a Lyceumban. Ha már az emlékeknél tartunk, a lyceumi két fellépésük csodálatos volt. Emlékszem, berángattam a főszervezőt és a menedzsert a terembe, a hátsó erkélyre mutattam, s megkérdeztem tőlük: „Látják, hogy remeg az erkély?”
Ahogy a közönség ugrált, úgy hullámzott az erkély is. A siker frenetikus volt.



VINCE CLARKE: Azt hiszem, két fellépés között nem nagyon gondolkodtunk a már elmúlt dolgokon. Számomra az utolsó turné ideje alatt kezdett nagyon fárasztó lenni ez az egész…



Interjúrészlet
Riporter:  Mit gondolsz: az együttes ugyanilyen lesz majd két év múlva is?
Dave Gahan: Erre a kérdésre majd két év múlva lehet válaszolni. Nem hinném, hogy megváltozunk, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy egy hét alatt megváltozunk… Ki tudhatja előre?



1981. novemberében, miután a banda befejezte első angliai koncertkörútját, Vince Clarke hivatalosan is bejelentette kiválását a depeCHe MODE-ból.





Kapcsolódó anyagok:
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
CONSTRUCTION TIME AGAIN REMASTERS / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS / Feliratok



Letöltés:
Remasters | 1980-81 Speak And Spell


   
   

   

2006.05.02. 23:00 | Kucced | 21988 Olvasás | 8 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©