depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Cikkek
Hirdetés
Hepzibah Sessa – Prágai beszámoló

A MySpace oldalain tette közé Alan felesége, Hep igencsak pikánsra sikeredett beszámolóját prágai látogatásukról. Ennek az írásnak a magyar fordítását olvashatjátok ebben a cikkben.

SZERDA

Az utazgatás egészét ki nem állható, igazoltan repülő-beteg utazókként kellemes meglepetésként ért minket, ahogyan a Gatwick reptéren gyakorlatilag a legkisebb ellenállás nélkül sikerült átcsusszannunk. Minimális sorbaállás (melyet, ellentétben nemzeti sztereotípiánkkal, gyűlölünk), semmi kínos táskában turkálás (alsógatya a fém vizsgálóasztalon mindenki szeme láttára), incidenstől mentes repülés – leszámítva a magát komédiásnak gondoló utaskísérőt.   

Hep és Alan

Prágában landolásunkkor a reptéren már várt minket házigazdánk és partyszervezőnk, a fantasztikus Igor Dvorský, s míg a csomagjaink begyűjtésre kerültek, a VIP részben Becks [sörök] társaságában várakoztunk. Igort Franta kísérte, tagbaszakadt, ám hallgatag sofőrünk, valamint Ivana, Igor csodás felesége, aki fotográfus is egyben, illetve Peter, az operatőr, aki Alan minden egyes mozdulatát rögzítette. Prága csúcsforgalmának kiélvezését követően megérkeztünk a „Phillipe Starck Styling” címmel büszkélkedő hotelunkhoz. Hát, nem tudom, vajon pár lapostévé és fél tucat üvegajtó után jár-e efféle titulus, mindenesetre hagytuk meggyőzni magunkat.

Prága

Valójában ez egy olyan hiba, melyet mindannyian gyakran elkövetünk, ha vaktában foglalunk hotelt. Egyikőnk sem állhatja a Versaille-i paloták stílusát üvöltő létesítményeket (fodrosan libbenő függönyök és arany fogantyúk), általában a kortárs kinézetű helyeket kedveljük. Bár ezen erőfeszítéseink közepette gyakran végezzük egy Holiday Inn stílusú helyen, határozott barna/bézs beütéssel. Most akkor mi van ezekkel a dizájn hotelekkel, meg az ő barna színt illető megszállottságukkal? Jobban alszik vajon majd a kedves vendég, ha szarszínű környezet veszi körül? Nekem ez magas. Szintén nem jön be, hogy a szoba duplex [ikerszoba], ekképpen két szintre van osztva. Bár remekül hangzik, de a lábtörés valószínűsége, mikor 10 tequila után kísérelsz meg az ágyadig elbotorkálni, mindig rettegéssel tölt el. (Rettegés a kellemes fajtából - kérdés, 10 tequila után mi szükség van az ágyra – aludni minek, mást meg 10 ilyen shot után … háát .. példás teljesítmény … lenne. :) - Iron)

Prága

Csalódottságunkat tovább növelte az a tény, hogy bármiféle zenelejátszásra alkalmas ketyere hiányzott a szobából, dacára annak, hogy ez volt a hotel legjobb lakosztálya. Eme hiányosság Al-t elsőre mindig különösen ideges állapotba taszítja, melyet frusztrált dühkitörés követ, mindez pedig a probléma megoldására irányuló megszállottsággá szublimál: egy maroknyi különleges dugaljjal és kábellel felfegyverkezve (melyet Berlin török negyedében, a „Különleges Dugalj és Kábel Bolt”-ban szereztünk be) rátör a tévére, kimozdítva azt fizikai helyzetéből, majd kezében csavarhúzóval ráveti magát. Sajnálatos módon ezúttal nem sikerül a MacBook-jából a hangokat a tévén keresztül kiédesgetnie, így tartózkodásunk hátralévő ideje alatt idegesítő hangzavarban kell létezzünk: élvezhetjük az MTV.de-ből áradó tinédzser bandák szaggatását, melyek egyhangúságát a fülszaggatóan bömbölő csengőhang reklámok hivatottak megtörni. Hozzátenném, a televízióra mért fenti támadás csak egy kicsiny része a HÚR hadműveletnek (hotelszoba újrarendezési rutin), melynek eredményeképpen Alan ideiglenes otthonát kényelemmel belakja, s melyet utazással töltött évei során csiszolt tökéletesre. Ide értendő még a felesleges bútordarabok folyosóra kipaterolása, illetve hogy a pornócsatorna mindenképpen jó hangosan zúzzon arra az esetre, ha a személyzet a közelben sompolyogna néhány vállfával (ez után garantáltan nem zavarnak). (… pláne az elmélet gyakorlatba ültetése közben, mondjuk 10 tequila után :P – Iron)     

Tűnődő Hep
Alan Wilder illusztrációja: Tűnődő Hep

Fogtuk hát magunkat és megbízható TimeOut füzetkénkkel a hónunk alatt kicsapódtunk a prágai éjszakába egy éttermet keresve. Mivel sötétedett, megszabadultunk a térképtől és Alan finomra hangolt tájékozódó-képességére hagyatkoztam. „Fickó vagyok, mindig tudom, merre kell menni.” – szokott dicsekedni. Prága összes sikátorának és útfelbontásának megtekintését követően felderengett, hogy Alan belső radarja talán mégsem egy finommechanikai mestermunka. Valószínűleg akárhol is vagy a világon, a helyieket semmi nem mulattatja jobban, mint két olyan idegen látványa, akiknek szemmel láthatóan gőzük nincs arról, merre téblábolnak, de eltökélten keresik a kiutat a helyzetből. Ez a szituáció kétszer ilyen muris, ha egy nyelvet annyira kétségbeejtően nehéz megfejteni, mint a csehet. Valahogyan így zajlik az ilyesmi:

„Csak nem azon a rohadék Skolvsk… skoolkyf utcán vagyunk. Még mindig kilométerekkel arrébb van és a lábaim már kurvára fájnak.

„Csend legyen már te vén károgó varjú. Odavezetlek. Cserben hagytalak valaha is?”

Meg is látogattunk nem egy kietlen helyet, és hát, mi tagadás kedvesem, utazásaink során a nagyvárosok valamelyest fényesebb arcait is sikerült már megismerjem… 

A végén azért belebotlottunk egy étterembe – persze véletlenül sem abba, ahová a foglalásunk szólt –, ahol remek vacsora és borok vártak ránk. Az este egy hajmeresztő taxiutazással zárult vissza a hotelbe, amikor is képtelen voltam a TimeOut-ban olvasott cseles taxisok és az újra divatba jött Hostel kifejezést kiverni a fejemből. A My Comical Romance akkordjai végül álomba ringattak minket.   

CSÜTÖRTÖK

A reggel egy a Radio Express jóvoltából sugárzott interjúval és Dr. Robert ex-Septic tag émelyítő tónusára indult. Mint rendesen, Alan erőlködés nélkül átváltott „interjú-módba”, nyugodt és laza hangvétel, néhány vicces megjegyzés, meghazudtolva a tényt, miszerint hét éve nincs benne a promóciós körforgásban. Ennek kontrasztjaként ültem ott én súlyosakat pislantva afféle Tom és Jerry stílusban, míg két szál gyufával babráltam. E tagadhatatlan profizmus folytatódott tovább a Retro Music Club koktél bárban tartott hivatalos sajtótájékoztató alatt is, melyet elözönlöttek a tévés-rádiós irkászok, ráadásképpen a délután is interjúk sorozatával telt. Be kell lássam, ez a zsémbes pasi tudja, mikor lehet – vagy kell – megállni.     

Később aznap este Igor szervezett egy hozzávetőleg 13 fogásból álló cseh gasztronómiai kilengést a „La Degustation”-ben. Igen, 13 fogás volt, apró falatnyi finomságok, melyeket különféle borokkal öblögettünk le. Csatlakozott hozzánk az utánozhatatlan Franta (a McDonaldsról álmodozva morcosan pislogva körömnyi adag borjúfalatkái fölött), Robert (a Lakeside X banda billentyűse, melyben Igor a dobos), Peter (a szombati DJ) és Robbie, és végül a nottingham-i Big Pete Harper, Alan biztonsági kísérete, aki, mint kiderült, még a Mode időkre visszanyúló régi ismeretség. A kaja ámulatra méltó bevezetés volt a cseh konyhaművészetbe – köszönjük Igor! 

Természetesen igazi prágai stílusban szándékoztunk folytatni az estét, így Pilsner után kutatva léptünk el az étteremből, immáron a séf kíséretében. Az este folyamán megosztottam vele a Bouillabaisse intim részleteit, cserébe ő is beavatott a Tafelspitz titkaiba (ha nem érted, irány a google), mielőtt a hajnali órákban hazaestünk, fel a lépcsőn, eddig mindenfajta végtagsérülés nélkül.

Prága

PÉNTEK

Egy teljes szabad nappal a tarsolyunkban mi mást tehettünk volna, igazi turistákhoz méltón belevetettük magunkat a prágai forgatagba - hihetetlen szépségű, bár kissé csokidoboz-szerű város. Ez az igazi Disneyland, nem pedig egy helyszínen cincogó egérke. Keresztülbandukoltunk az óvároson, átszelve a Károly hidat a vár irányába, meg-megállva, az embereket bámulva. „Mi a nemzetisége” – egy remek, akár odahaza is játszható játék. Figyelve az alapokra egy remek délutáni időtöltésben lehet részed.   

Fehér zokni, hangos duma – amerikai.
Hosszú fekete haj, fekete napszemüveg, márkás kézitáska (férfiak is) – olasz.
Kese felöltő, bicajkormány bajusz, szűk, kőmosott farmer és kék bőrkabát (nők is) – német. 
Ben Sherman ing, sápadt bőrszín, idegeskedés – angol.

Ellen kell álljak a kísértésnek, hogy megnevezzem cseh vendéglátóink nemzeti viseletét, legyen ide annyi elég: uniszex Suzie Quatro hajfazon minden szín alatt…

Bridge in My Eyes
Alan Wilder illusztrációja: Bridge in My Eyes

Ezúttal a csütörtöki megpróbáltatásoknál kicsit nyugisabb estére vágytunk, így vacsoraügyileg az óváros felé vettük az irányt. Egészen az étteremből történő távozásunkig váratott magára a tulaj rajongó elkötelezettségének bejelentése minden dM/Recoil témájú dolog iránt, aki még a személyzetet is kirángatta a konyhából egy fotó kedvéért. „Ez életem legbámulatosabb napja” – tört fel belőle. Annyira azért nem volt bámulatos, hogy esetleg megkínáljon egy pohárka pezsgővel…



SZOMBAT

A szombat reggel tanúja lehetett, amint a kiszolgálás minősége beverte az utolsó szeget a tartózkodásunk koporsójába: a szobaszervíznek kerek 45 percig tartott a reggeli kávéval előállni, ráadásul a külön kért tej nélkül. (Hejába no, pofoz az élet :) – Iron) Nem vagyok egy hisztis személy és nincs időm a dívát játszani, de jobb, ha a reggeli koffeinmennyiségem beadagolásáig nem szórakoznak velem, s e kérdésben Őurasága még rosszabb nálam. A csütörtöki hatalmas adag jéghideg volt, a pénteki pár korty iszapízt árasztott, s a szombat reggel sem úgy festett, hogy talán harmadjára jól járunk végre. Sebaj, erről lemondunk, remélve, hogy senki nem akaszt ki addig, míg menet közben bele nem botlunk végre egy tisztességes reggeli kávéba. 

Hepzibah Sessa

Ezek után, ismét csak hallgatva a TimeOut–ra, utunkat a „valószínűleg a város legepikusabb kávézóhelye” felé vettük a „fantasztikusan felújított városházában”. Bizonyára sokan tudjátok, hogy Alan és én kedvünket leljük a korai XX. századi dizájnban, így a hely „zongorás, Art Nouveau stílusú, erkélyes kortyolgató” megnevezése a kávé előtt ritkán tapasztalt izgalmi hullámokat korbácsolt mindkettőnkben. Ömm, igen, hát ez az Art Nouveau leginkább úgy festett, mint egy lakodalmi torta és egy hatalmas kanna zöld festék élethalálharcának végeredménye és helyszíne – az élményt az ócska linóleum padlózat diszkrét bájával és pár lestrapált bútorutánzattal teljessé téve. Be kellett lássuk, a „Prágában nincs emlékezetesebb hely egy eszpresszóra” technikailag helyes, ámbár a „kötelező látnivaló minden látogató számára” mintha kissé túllőtt volna a célon.     

E tapasztalatot feledtetni hivatott, szerencsénk volt meglátogatni a nemrégiben felújított Fekete Madonna Házat, Prága első kubista épületét (1913.), mely ma a Cseh Kubista Múzeumnak ad otthont, odafent pedig a kiváló Grand Orient Cafe-val büszkélkedhet. Az előzőek kontrasztjaként a hely nyugis volt és hívogató, a berendezés a korszakhoz illő, s a kávé ínycsiklandó. Annyira magával ragadott a hely, hogy éltünk a pincér „nézzenek be holnap is” ajánlatával. Hát ez szomorú.

Kubista épület
Alan Wilder illusztrációja: Kubista épület
Recoil Party

A megfelelő koffeinszint elérése után csatlakoztunk egy a hídon átkelő turista konvojhoz egész a Malá Strana-ig, a Petrin hegy ill. Vrtba kert meglátogatásának szándékával. A drótkötélvasút és az obszervatórium reménytelen megszállottjaként belemélyedtünk a kábelek karbantartottságát és a bizarr villamoskocsi-roncsban minket utolérő halálunkat illető szokásos diskurzusunkba, mielőtt meghallgattuk volna a napfoltokról szóló, a Prágai Egyetem fizikusától elhangzó előadást, illetve hogy keresztül sétáltunk volna a parkon a remek városi panorámát fotózgatva.

Drótkötélvasút
Alan Wilder illusztrációja: Drótkötélvasút

A hegy aljánál az utca túloldalán újabb sztereotípia tűnt fel. „Mode rajongók 11 óránál” mondtam, s ahogy felismerték Alant, gyanúm beigazolódott. Örömmel nyugtáztuk, hogy a hivatalos egyenruha mit sem változott. Fekete farmer, fekete póló, Dave stílusú top ’85 magasságából és nagy fekete táska teljes Depeche Mode készlettel. Meg kell mondjam, kicsit meglepett, mikor megláttam őket, különösen mivel a nap erősen sütött, és hát természetből adódóan a Mode-osok az éjszaka teremtményei, ritkán kalandozva az utakon napfényben, mely tönkretenné az éj palástja által óvott bőrszínüket. Alan társaságában lencsevégre kaptam a csapatot (akik Lengyelországból érkeztek), majd folytattuk az utunkat vissza a hotelbe a hivatalos lemezbemutató party-ra előkészület jegyében.     

Lengyel rajongókkal
Alan Wilder illusztrációja: Lengyel rajongókkal
Hepzibah Sessa

Meghálálni igyekezvén a Recoil szekér előre tolását, meghívtunk pár embert a hotel bárjába, hogy találkozhassanak és szót váltsanak Alan-nel a hivatalos party előtt (lsd. a mini filmecskét – Recoil kezdőlap). Ezen emberek a következők: Oliver Theide (és gyönyörű felesége, Sandra), aki a németországi hivatalos Shunt website felelőse és mindig kéznél van, ha webproblémáról van szó. Fábián „Steve” István és Györgyi István, magyarországi bástyavédőink, akik az évek alatt nem egy Recoil eseményt hoztak össze, Thomas Koeckeis Ausztriából a „Recoil 19” képviseletében, az imádnivaló Angela Spadola, az olasz „Recoilogy” website adminja, és végül Vladimir Litovkin a „Depmod” gyűjtői fórumról. Ezek az arcok jó ideje feltűntek már a Recoil körül, így prágai útjukról is értesítettek. Papírformához igazodva a hotel bárjának mennyezeti világításától a frász kerülgetett, mely minden elképzelhető foltot bevilágítva varázsolta a jelenlévőket afféle próbababává. Marhára gyűlölöm a halogén spotokat, melynek feltalálója és összes bűntársa részére hosszú, fájdalmas halált kívánnék, lehetőleg hasonlóképpen kivilágított hotelliftben, míg olcsó mobilkamerával saját magukról kinagyított képre kell bámulniuk. Evilági digitális pokol.     

Recoil Party

Este 10 előtt valamivel Franta elfuvarozott minket a Retro Music Hall-ba, s a járdára parkolt a tülekedő, Alanre várakozó rajongók között. A szomszédos étterem ajtaján bepasszírozódva és folyosólabirintusokat átszelve eljutottunk az épület szívébe (“Hello Cleveland, raack ‘n’ roll!”), rövid kitérőt tettünk az öltözőben (ahol gyanús formájú szendvicsekbe botlottunk), majd felbukkantunk a VIP területen. A terem felett egy erkélyen letekintve láthatóvá vált minden és mindenki, ahogyan a némileg Recoil-os és leginkább Depeche Mode-os zenére táncoltak.

Recoil Party

Mindeközben Alan a bejárathoz legközelebb eső területen vetette meg lábát, majd a lépcsők megteltek az őt látni vágyó rajongókkal, akik az összes létező helyre (szó szerint értsd) szánt autógrammra vártak. A szertelen autógramm osztogatási rítus csak megerősítette a hitem, hogy ő egy igen különleges művész. Nézzünk szembe vele, többségünk zsibbasztóan unalmasnak és kimerítőnek találná, hogy három órán át a nevét irkálja és fotókhoz vég nélkül pózoljon. A tény, hogy sok Alan-kaliberű ember még csak fontolóra sem venné, hogy hasonló helyzetben ekképp felbukkanjon egy ilyen eseményen, csak még nagyobb tiszteletre késztet iránta. Oké, ennyi volt a lemez bók-oldala. Még egy kicsi és az egó elszáll.     

Recoil Party - Igor Čech

Számos DJ szolgáltatta a talpalávalót, úgy, mint Igor Cech, Igor Dvorský, házigazdánk, és DJ Peter2 (Peter a négyzeten, de nem tudom, azt hogyan kell legépelni). Köszönettel tartozom Pete, hogy felraktad a „Walking in my shoes” Bill Bit Remixét. Mindezek után sem állhatom, hogy szó nélkül menjek el a 3 hihetetlen Dave-hasonmás mellett, akik az éj nagy részében gondoskodtak meglepetésünkről.

Recoil Party

Mr. Gahanéhez megtévesztésig hasonló tetkók és hajfazon, épp csak ellenálltam a kísértésnek, hogy ne a jégtánc világbajnokságokon megszokott táblafeltartós stílusban fejezzem ki tetszésem, ahogyan a közönség figyelméért versengtek a színpadon, úgy himbálva csípőiket, hogy azt még maga a mintapéldány is megirigyelte volna. Bárcsak átnyújthattam volna egy trófeát a győztes részére, ám sajna lehetetlen lett volna komoly fizikai atrocitás nélkül a lépcsőn lejutni, majd vissza. Kiszúrtam pár Martin klónt is, de Alan-t egyet sem – valószínűleg a cipóhaj-viseletet kissé kínos lett volna emulálni.     

Recoil Party

Az utolsó cd borító aláírása után Alan ínhüvelygyulladást, a fotópóz-vigyoroktól meg szájzárat kapott, míg a villogó vakuk kereszttüzében próbált úttá lenni félvak állapotán. Úgy döntöttünk, Elvisnek ideje elhagynia az épületet és keresni egy kevésbé Recoil-fertőzött környezetet. Hátrahagyván Igort és Péter-a-négyzetent megkértük a Lakeside X énekes-gitárosát, vinne el minket egy éjszakai bárba, majd kibukdácsoltunk az éjszakába, fecsegő rajongókkal a nyomunkban.   

Recoil Party - Franta Turek, Igor Čech

A következő 4-5 óra részletei kissé homályba vesznek, („Attól tartok, nagyon-nagyon felöntöttem a garatra”), arra mindenesetre emlékszem, hogy Alan reggel 6-ra akart hazaérni, mire én azt túlontúl is korainak találván megtagadtam a klub elhagyását, felbérelve Big Pete-et, hogy biztonságban hazarepítsen.

Recoil Party

Egy órával később értem vissza a hotelbe, térden mászkálva, lépésről lépésre araszolgatva a halálos veszélyt rejtő lépcsőkön, majd az ágyban arccal lefelé heverve találtam rá az öregemberre, ahogyan éppen a párnájába horkolt (miközben álmában szavakat motyogott). Ezután – sötétség.   

VASÁRNAP

Nem igazán nevezhetem a következő reggelt Prágai utunk kulminálásának, amikor is felébredvén elképesztő fejfájással és megfejthetetlen ízzel a számban szembesültem, ám tudtam, vezekelnem kellett az előző éjszakai dőzsölés után, mégpedig hangtalanul. Ezt mindketten megtettük, feldobva a legsötétebb napszemüvegünket szívtunk magunkba friss levegőt a csodálatos Vltva folyón közlekedő turista hajóra felugorván. Furcsa módon megnyugtatóan hatott a selymes női hang, mely a folyó partján elterülő építészeti remekműveket sorolta számos nyelven, mely meghozta áldásos hatását: mindketten édesded rövid álomba szenderültünk. Ezután a folyó partján andalogtunk, az Andy Warhol kiállításon bedobtunk egy pohár vöröset, majd visszaszivárogtunk egy másik hídon az óvárosba.

A kirándulóhajó
Alan Wilder illusztrációja: A kirándulóhajó
Kilátás a Warhol kiállításról
Alan Wilder illusztrációja: Kilátás a Warhol kiállításról

Egy megfelelő étkezési létesítmény után kutatván kisvártatva belebotlottunk egy TimeOut kedvencbe, míg egy csapat skót szoknyás zenész masírozott el mellettünk. A Nostress utunk során kedvenc éttermünkké lett: nagy, kényelmes bőrfotelek (hadviselt végtagjaink örömére), ázsiai beütésű menü (próbára tett májunkat tisztítandó) és viszonylag sötét, nyugalmat sugárzó dekoráció.         

HÉTFŐ

Recoil Party

Hétfőn kora reggel pakolni kezdtem, mivel tudtam jól, hogy egyfajta katonai precizitást igényel az elmúlt 5 napban begyűjtött szerzeményeink elhelyezése. Volt köztük póló és poszterek a release-partyról, ajándékok a rajongóktól és néhány magazin a gyerkőcöknek. Mint a legtöbben, magam is e szegmensét utálom a leginkább az utazásnak, s nem csak azért, mert leleményesen módját kell találnod a kevésbé kívánatos ruhadarabok (pl. e helyen meg nem nevezett szennyesek) elkülönítésének a tisztáktól, de éles ellentétben azzal, amikor induláskor csomagoltál, soha nincsen időd mindig mindent ugyanolyan rendes jó gazda módjára visszahajtogatni. Nyilvánvalóan nem a legjobb a közérzeted a magad után cibált három sziklasúlyú cuccal a torkodon leküldött finom falatok után, vagy amikor a tükörbe bámulva szemezel a reád visszatekintő feldagadt arcoddal és malacszemeiddel, miután tested életfunkciói a rajta keresztüláramló több gallonnyi alkohol hatására mintha kissé ernyedten reagálnának.   

Recoil Party

Jó lenne már repülni – mondogatja ilyenkor mindig Alan, mikor elérkezvén erre a pontra a bőröndön ugrálva igyekszik jobb belátásra bírni azt. Még egyszer utoljára ellenőriztük a szobát, konstatálva, hogy semmit sem érdemes megfújni (no-no, mindenhol van egy jó kis varrókészlet, cipőtisztító vagy tusfürdő, amit ilyenkor ab ovo lovasítunk :) – Iron), majd lerángattuk cókmókunkat a hallba. Fogalmam sincs, ki volt az a két ember a liftben, mivel nem ismertem fel őket, míg ők látszólag ismertek minket, mert míg grimaszoltunk, ők is ugyanezt tették. Alan-nek hátravolt még egy rádióinterjú a Radio Wave-vel, mely a város egy általunk korábban nem látott részében bújt meg egy paneltömb és egy szemétlerakó (Hostel!) mögött. Aztán 5 órányi szabadidővel a kezünkben megebédeltettük vendéglátóinkat a Kampa Parkban, megköszönve nekik a minket körbevevő törődésük, majd egy üveg Moettel és egy csoportképpel ünnepeltük meg a kirándulás sikerét. És hát, barátaim, körülbelül ennyi a történet. Nem untatnálak titeket a reptérre vezető út izgalmaival vagy a hazaúttal, bár muszáj vagyok kitérni a parkolóban lezajlott kis autogram-partira. Hogy kedves barátaink miért vártak eme utolsó pillanatig a tornyokban előbukkanó poszterek, cédék és bakelitek Alan általi ellenjegyeztetésével, talány, bár őket meg bizonyára az gondolkodtatja el, miért ittunk ilyen sokat.

A vendéglátók
Alan Wilder illusztrációja: A vendéglátók

Most, hogy újra biztonságban vagyunk idehaza, szigorúan szeszmentesen és tiszta fejjel, meg szeretnénk köszönni Igornak és Frantának (akiről hibásan azt feltételeztem, pusztán csak ide-oda fuvarozgat minket – sajnálom), hogy mindent ilyen mesterien megszerveztek, a legkisebb óhajunkat is teljesítve. Köszönet jár még Ivanának és Peternek, akik dokumentálták a látogatásunkat, valamint a fantasztikus DJ-knek, és Big Pete-nek. Szintén elismerés jár a Retro Club biztonsági embereinek, akik a lépcsőn kordában tartották a tömeget és szándékosan morcosan bámultak egész éjszaka (bár Alan-nek sikerült az egyikükből egy kósza mosolyt kisajtolnia). Ahogyan a vőlegény átnyújtja a menyasszony részére az esküvőn az ajándékot, bár csak magam is ekképp adhattam volna mindegyiküknek egy olcsó arany nyakláncot, bár nem biztos, hogy ez mindegyiküket felvillanyozta volna. Mindezek után a legnagyobb köszönet azon rajongókat illeti, akik autogramot kérve állították meg Alant az utcán, részt vettek a partin, majd oly’ sok szívhez szóló üzenetet küldtek a MySpace oldalainkra. Tudom, Alan nagyra értékeli a tényt, hogy sokan úgy gondoljátok: a pacák, aki 12 éve elhagyta a dM-et, még mindig megér egy misét.
 
 
 
Forrás: Recoil @ MySpace
 
Magyar portál: CHROME
 
 
 
UI: Alan Wilder megtisztelt bennünket. Látva a magyarra fordított beszámolót, privát fotóit küldte el illusztráció céljából!
 
 
Kapcsolódó cikk: THANK YOU ALAN WILDER!


   
   

   

2007.10.12. 19:15 | Iron | 41883 Olvasás | 11 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©