depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Témák
Hirdetés
ÓRIÁSOK

Emlékszem, amikor megjelent Dave Gahan első szóló lemeze a „Paper Monsters” (2003.06.01.) és közel ezzel egy időben Martin Gore is a második feldolgozás albumát a „Counterfeit2”-t (2003.04.27.) készítette el és adta ki… rajongói körökben az ismerőseimmel és a barátaimmal sokszor beszélgettünk arról, hogy úgy érezzük, ez a két ikon egymás nélkül is kiválóan meg-megállja a helyét a zenei palettán, de valójában csak együtt hatalmasok…

Nagy volt a vita akkortájt közöttük és közöttünk is emiatt, hogy valóban így van-e. Hiszen Dave ezt követően csak akkor volt hajlandó új közös depeCHe MODE projekten dolgozni, ha az együttes ősi dalszerzője – Martin teret enged pár saját szerzeményének a következő dM lemezeken. A „Playing the Angel” (2005.10.16.) már így látott napvilágot – Gahan dalok is kerültek rá, majd később pedig a „Sounds Of The Univerese”-en (2009.04.19.) is ismételten helyet kaptak a frontember saját számai.

Na de miért is hozakodtam most elő ezzel a témával? Azért mert pár hónapja ismét véget ért egy szakasz a zenekar, a rajongók életében és remélhetőleg újabb periódus érkezik majd el. Ugyanis nemrég a szokásos nagylemezek közötti pihenőidőszakba léptünk. Kérdés: hogyan is gondolkodnak sokan – közöttük én magam is a jövőképről?

Hmm…

Dave Gahan az első és később a második önálló albumán sikeresen megmutatta a nagyvilágnak illetve a zenésztársainak, hogy azt a rockos vonulatot és zenei életérzést képviseli, amelyet mindig is igyekezett mai napig belecsempészni a depeCHe MODE-ba és hogy mindezt képes megtenni önálló munkái során. Dave egy kemény, karakán, érces hangú frontember, aki – mondjuk ki őszintén: valóban egy valódi, hamisítatlan rock sztár(rá lett). Saját dalai ritmusában és dallamában ez az a hangulat, amely szüntelenül vissza-visszaköszön, és amelyet saját elmondása szerint is mindig szem előtt tartott, és amelyet hosszú évek során követni igyekezett. Ez ő. Mi is így ismerhettük meg, és így szeretjük. Az első szóló munkája a „Papír Szörnyek” még csak szárnypróbálgatás volt a részéről, de a második korong a „Hourglass” (2007.10.21.) mind zeneileg és tartalmilag már sokkal mélyebb és kiforrottabb alkotás.

Ha pedig ennek tükrében Martin Gore munkáiról ejtünk szót, azt mondhatjuk el, hogy ő az, aki a lágyabb, lassabb, dallamosabb zenei hangulatot és irányzatot képviseli. Martin a depeCHe MODE állandó dalszerzője második különálló albumán is ismét olyan feldolgozásokat jelentetett meg, amelyeket a saját szája íze szerint újraalkotott. Régi nagy kedvenceiből válogatott össze egy szép csokorra valót, és amelyeket saját dimenziójába helyezve új szintetikus köntösbe öltöztetett.

Hosszan ecsetelgethetnénk… persze mindezt már annyira jól ismerjük: a tagok munkamódszerét és a depeCHe MODE munkamódszerét is, amikor éppen mind együtt dolgoznak. Igen ismerjük, hogyan készülnek elő egy új album munkálataira. Martin megírja az ötleteit – otthon egymaga komponál, majd egy „Band meeting” keretein belül meghallgatják és átbeszélik, hogy melyek azok a szerzemények, amelyek érdemesek arra, hogy egy új korong anyagát képezzék. Vannak olyan dalok, amelyeket elvetnek, és vannak olyanok, amelyek időközben – a stúdió munkálatainak ideje alatt születnek.

Számomra Dave az énekhang, a vadság, Martin pedig a lágyság, a melódia hírnöke. Ők már 2003-ban is tudták, hogy egyenként is megállják a helyüket! Persze, naná! Hiszen ők már bizonyítottak, letettek már sokat (szinte mindent, amit csak lehet) az asztalra. De idejében eszméltek, mert valóban nagyok ők, de csak együtt igazán azok. A depeCHe MODE mint zenekar, csak így teljes, vagyis csak így LEHETNE teljes. Erre már több példa is van… „Ultra” (1997.04.13.), „Exciter” ( 2001.05.13.), „Playing the Angel” és a „Sounds Of The Universe”.

Lehetne teljes… újra! De tényleg lehetne?

Rajongói fórumokon már annyi elemzés, kritika és egyéb írás született arról, hogy MI LENNE HA?! Mi lenne, ha Alan Wilder sosem lépett volna ki a zenekarból, vagy hogyha újra visszatérne? Dunát lehetne ezekkel az eszmefuttatásokkal rekeszteni, de talán még magát az Amazonast is el lehetne terelni a medréből…

Én személy szerint egyáltalán nem vagyok egy túlzottan elemezgető típus, hiszen túlnyomórészt mindig csak olvastam ezeket a hozzászólásokat, de soha nem írtam erről több oldalnyi véleményt, sem cikket, (ezzel az írással sem az a célom, hogy ezeknek az elemzéseknek a hosszú sorát egy újabb esszével növeljem) de tény, hogy kedvenc együttesünk - a depeCHe MODE így, ilyen formában, ahogy most létezik, nem teljes. Most pedig belőlem is kikívánkozott az, hogy hangot adjak az észrevételeimnek, kívánalmaimnak…

Nagyon szeretem, imádom a zenét! A dM-et már kisdobos korom óta hallgatom, játszom, éneklem, fordítom és ÉLEM. Lassan két éve vagyok tagja a Freestate.hu csapatának. De a fentebb említett négy nagylemez (Ultra, Exciter, PTA, SOTU) számomra jóval kevesebbet adott zeneileg, mint például az ezeket megelőző négy. Az Ultrában még benne volt az a „töltet” és „utórezgés”, hogy naggyá váljon a fülnek és a léleknek, de ez a fajta lendület a SOTU-ra számomra már mintha teljesen eltűnt volna. Hallgatom ezeknek a korszakoknak a dalait, szeretem őket, de nem mozgatnak meg. Nem indítanak be! Vagyis nem úgy! Nem olyan szinten. Nehéz ezt megfogalmazni. Ugye tudjátok, mire gondolok?! Biztosra veszem, hogy igen. Vannak köztük igazán értékes gyöngyszemek, de egyáltalán nem megindítóak.

Itt jön be a képbe Alan Wilder és az ő munkássága, zenei aláfestése. Alan budapesti „Recoil Event”-je után (2010. április 16.) éreztem újra azt, amit korábban már elveszettnek hittem. Számos budapesti és vidéki dM klub rendezvényen tapasztaltam azt, hogy alább hagyott a lendület az új dalokban és a rajongókban is. Ezek az érzések és tapasztalatok számos koncert után egyre nagyobb mértékben felerősödtek bennem. Az egész más lett… Egyfajta hiányérzet van bennem és ezzel nem vagyok egyedül. Mindenki érzi, látja, hallja. (Firtathatnánk az okokat, hogy miért lehet ez, de erre ott vannak a fórumok, ahol már előttem rengetegen leírták a véleményüket, millió alkalommal.) Mindez – a hiányérzet pedig nem amiatt van (véleményem szerint), mert együtt nőttünk fel az együttessel, mert már mi is meglett hölgyekké / fiatalemberekké váltunk, vagy mert konszolidálódtunk és nem fogadtuk el a változást. A dalokat ugyanúgy hallgatjuk, mint régen. Egy „SOFAD”, vagy egy „Violator” dalnak pedig most is éppen olyan nagy EREJE és LENDÜLETE van, mint akkor…

Hasonló lendületet éreztem a „Selected Event” másfél órájában is, legalábbis azt az érzetet, amit elveszettnek hittem. De lehet Alan dalainak szépen hömpölygő, folyton visszatérő, odavágó elektronikus basszusa és színezete, ám önmagában ez is kevés. Pedig örvény az, amely igenis felkap, felemel és magával ránt. Ez az a bizonyos hangzás és mélység, amely személyes megítélésem (és sokak) szerint ma annyira hiányzik a depeCHe MODE zenéjéből.

Tévedés ne essen, én nem Alan Wilder fan vagyok! Nem vagyok Dave Gahan vagy Martin Gore fan sem, sem pedig Andrew Fletcher-es, mert ugye azért ő sem maradhat ki a felsorolásból! :) Én elsősorban zeneimádó és depeCHe MODE rajongó vagyok. Én így szeretem őket EGYÜTT, és nem pedig külön-külön.

Az életben sok minden történik, amely kisebb-nagyobb mértékben közbeszólhat a dolgok alakulásába, alakítva ezzel sorsokat, eseményeket, és az eredmény pedig éppen mindig az, amit a jelen pillanat hordoz. De bármi megtörténhet!  Nekünk IGAZ rajongóknak pedig jó (lehet) ebben hinni. Mert a depeCHe MODE tagjai – Dave, Martin, Fletch és Alan (mint ahogyan azt már korábban is említettem) egyenként is nagyon jók és hatalmasok! Nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezeik közül, de egymás nélkül csak „félkarú óriások”…

A jövőre nézve mi az, ami még ránk várhat?

Egy biztos, a depeCHe MODE sohasem adta fel bármi is történt – BÁRMI!!! Zenélnek nekünk, mert imádnak zenélni és nekünk játszani. Remélhetőleg hamarosan újra megajándékoznak majd minket egy fantasztikus nagylemezzel. Miért ne tennék?! Hiszen úgysem bírnak hosszú ideig a fenekükön maradni. :) Én – MI pedig azt szeretnénk, ha ezt az új albumot újra együtt alkotnák meg… a mi ÓRIÁSAINK!

Az az elementáris erő pedig, amely mindig is övezte, körülvette az együttes karrierjét, amely minden rajongójukat szüntelenül hozzájuk vonz újra és újra, reméljük, legközelebb sem marad el. Számtalanszor nyilatkozták a tagok, hogy milyen jó az egymás közötti viszonyuk az elmúlt pár évben… Kedves zeneszerető barátaim, bízzunk abban, hogy ez a jó kapcsolat majd továbbra is megmarad közöttük és a jövőben talán mindenkire kiterjed majd… és nem csak egy speciális este elejéig!

„Even the stars look brighter tonight / Nothing’s impossible / I still believe…”


Suller Gábor




   
   

   

2010.05.04. 10:13 | Cívis Target | 11091 Olvasás | 32 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©