depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Lemezkritikák
Hirdetés
Lemezkritika - Sounds of the Universe

Ha valaki arra kíváncsi, hogy miként lehet hagyományos szerkezetű és a „hagyományos hangszerelésű” dalokat értelmetlenül „digitalizálni”, s ezzel minden erényüktől megfosztani, az bízvást számíthat Ben Hillierre. Aki élvezte, hogy miként lehet az „arany 80-as évek” lebutított hangzását gondolkodás nélkül újra előhúzni a kalapból, az meghallgatta a Ben Hillier bábáskodásával készült Playing the Angelt – aki pedig oly megátalkodott, hogy azt is tudni akarja, mi lesz a retró és az erőltetés eredménye, tegye be a lejátszóba a Sounds of the Universe című új korongot, melynek producere – mily véletlen – ismételten Ben Hillier.

Hangzásban a Depeche Mode-nak tízévnyi szívós, kemény munkával sikerült odáig eljutnia, ahová az Alphaville is eljutott az 1997-es Salvationnel: Marian Gold hangja sem szól sokkal rosszabbul vagy másként, mint pl. 1984-ben, csak éppen zeneileg „bontották le” magukat teljesen.
Kissé érthetetlen, hogy Hilliernek egy-egy dologról miért mindig ugyanaz jut eszébe: ahová valami tisztességes ritmusszekció és basszuskíséret illenék, oda prüntyögést és vartyogást pakol, a „még egy kicsit finomítok rajta”-felfogás jegyében minden egyes hangot átenged a maga speciális „szűrőjén”, aminek eredménye a lélektelenség, a „semmi különöset nem akarok kifejeznie a zenével” érzete lesz.
Rendesen össze tudja zavarni a hallgatót, amikor egy lemez pixelesre digitalizált nagyzenekari hangzással kezdődik, ám már az első 11 perc után nehezen tartható az a vélekedés, hogy a beharangozó kislemezként kiadott Wrong lenne az album leghúzósabb dala… Különösebb örömre azonban nem ad okot a maradék 10 dal, mert lényegében nyoma sincs a Depeche Mode-védjegynek számító, a korábbi munkákon hallható megoldásoknak: Martin Gore-nak nem maradt puskapora saját vokáljainak tisztességes felépítésére, mert a számokat ugyanaz az egyhangú többszólamúság jellemzi, mely lényegében a főének egy oktávval magasabb megismétlésében merül ki – hol van már a The Sun and the Rainfall végén bámulatos szépséggel kibontakozó négyszólamúság, a Lie To Me elementáris erővel ható, a kiállás előtt hosszan kitartott kísérete, Dave és Martin hangjának lélegzetelállító összhangja a Here is the House-ban, vagy a maga nemében egyszerű, de annál hatásosabb felelgetés az Ultra zárószámában, az Insightban…?
A korábbi DM-számok szinte mindegyikére igaz, hogy ha az énekszólam dallama nagyrészt „egyhelyben mozog” vagy csupán minimális ereszkedésekből-emelkedésekből épül, a kíséretben mindig van egy hosszabb-rövidebb téma, mely megragad az ember fejében, s ezáltal legalább a szám egy része szinte azonnal dúdolhatóvá válik – ellentétben ezzel a 13 számmal, ahol a változatos és helyenként pazarnak nevezhető Dave-főszólamok mellé csak az egyenzajok, a dobnak még csúfolva is alig nevezhető zörejek és lebutított, kidolgozatlan részek jutottak kíséretül. Mindezt tetézi, hogy az eddigi lemezeken hol bújtatva, hol külön számként szerepeltetett, ének nélküli dalok folytatásaként a Spacewalkerrel kell beérnünk, ami korábban még C-oldalas szám sem lehettett volna…
Az összhangzás, ha lehet, még puritánabb, mint a 2005-ös lemezen – ha nagyon élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy az én ízlésem szerint már rossz értelemben beteges az a zenei „környezet”, melyet Hillier teremt, aki amolyan multi-instrumentalistának és a különféle stílusokban oly otthonosan mozgónak érzi magát, mint Rudolf Péter a Beugró kelléktárában: minden van, amit csak kigondolunk, ezért senki ne lepődjön meg, ha egyszer csak Jean-Michel Jarre Last Rumba-jának szele csapja meg (Little Soul), vagy éppen egy Lilian-beütéses Walking In My Shoes-szerű riffet vélne felfedezni az In Sympathyban vagy esetleg azt hinné, hogy Simon Le Bon és a Duran Duran nyomja a New Moon on Monday újragondolt változatát Perfect címmel…
Most először fordul elő, hogy a Gahan–Eigner–Philpott-hármasnak több elfogadható dala szerepel egy DM-lemezen, mint a fő dalszerzőnek, ugyanis ez utóbbit lámpással is nehéz találni… A Peace a valaha írt legémelyítőbb Gore-szerzemény, a Jezebel még a Breathe-nél is infantilisabb, és a nehéz elhinni, hogy a Miles Away/The Truth Is-t vagy a Fragile Tensiont komolyan gondolta volna, ahogy Gahanék is alaposan mellényúltak a Come Backkel; ez utóbbi még egy félig kész blues-számnak is kevés.
Sokak megrökönyödésére a Recoil subHuman című lemezének második számában tisztán kivehető részletek hangzanak fel az 1993-as In Your Roomból. A szándékosságot nem feltételezve azért érdekes, hogy a záró Corrupt refrén utáni részében a Liquiden hallható Jezebel torokhangú mormogása köszön vissza…
Ezzel a 80-as évek középén dívott, retrónak szánt hangzással az a baj, hogy éppen 2009-et írunk, s ha valakinek ilyen hangszerelésű dalokra támadna gusztusa, inkább vegye elő az akkoriban kiadott nagy slágereket: azok, ha sokszor másban nem is, legalább ebben „korszerűek” voltak…
Ben Hillier egységes, ám túlságosan is homogén hangzású, érdektelen munkája párhuzamba állítható a 70-es évek supergroupjainak (a maguk hangszeres tudásával nemzetközi elismerést szerzett, neves, korábban más-más együttesekben játszó zenészekből alakult sztárcsapatok) egyikével kapcsolatban a leggyakrabban felhozott kritikával: az egész produkció szinte nem is állt másból, mint hosszú és értelmetlen szólókból…
SomeGreatReward kollégám jegyezte meg a Live in Milan kapcsán, hogy „a kislemezekhez készült videoklipek alapján világos volt, hogy a depeCHe MODE már nem akar a műfaj úttörője lenni”. A lemezen hallhatóak mindezt tovább erősítik.



Így szólna

Minden zenekar minden egyes újonnan kiadott albuma azzal „kimondatlan teherrel” kerül fel a valóságos vagy virtuális polcokra, hogy annak minőségét, színvonalát részben a korábbi munkák fényében ítélik meg a rajongók. Az új keletű érdeklődők számára ez egyfajta „fordítva ülök a lovon” helyzetet eredményezhet, hiszen ők éppen az új anyag ismeretében véleményezik majd a régebbieket…
Dave Thomasnak, a Depeche Mode első „történetírójának” szavait idézve a szintetizátor úttörői közé a Roxy Music, a Pink Floyd, a Tangerine Dream, a The Who és a Hawkwind tartozott. A hangszer 1971-es, „használható alakot öltő” megjelenése után egy német együttesnek mindössze három évre volt szüksége, hogy egy színtisztán elektronikus lemezzel óriási sikert arasson Európában és a tengerentúlon.
Természetesen ostobaság lenne kraftwerki mércével mérni a Depeche Mode eddigi 29 évét, ám pár fontos apróságot azért hadd említsek meg.
Mint mindennek, a centralizáltságnak is megvan a maga előnye. Ha egyszemélyben értesz „mindenhez”, kevésbé teszed ki magad annak, hogy a zenei elképzeléseid valamily egész más alakban öltenek majd testet. Kevés zenekarról mondható el, hogy következetesebben képviselné saját alapvetését, mint a Kraftwerk. Irigylésre méltó, hogy vannak bizonyos, mindennek az eredőjét adó – az ókori görögök filozófiáját idézve – „oszthatatlan” dolgok, melyeket 30-35 elteltével is hitelesen, önismétlés nélkül, egy korszerűbb formában lehet kifejezésre juttatni, miközben a Lényeg nem változik… Bátran kimondhatjuk, hogy a lassacskán „zenetörténeti matuzsálemnek” számító Kraftwerk épp’ oly egyedi, utánozhatatlan és „fiatalos”, mint egykoron volt. A német csapatról – egyebek mellett a koromnál fogva is – az „új keletű érdeklődő” szemével (fülével) tudok nyilatkozni.
(Mivel a hír viszonylag új keletű, pontosan még nem lehet tudni, hogy Florian Schneider kiválásával mi változik meg a Kraftwerk háza táján. Nehéz a „kiválás” szót használni akkor, amikor annak nincs is igazán valós jelentése. Ha a Kraftwerk – saját elmondásuk szerint – a Hütter–Schneider-páros szellemi összhangját hivatott kifejezni a maguk elektronikus népzenéjével, akkor ez a német banda végét jelentheti. Ha a Ralf Hüttertől származó idézetet veszem alapul, akkor talán nem: „(…)Nem hiszünk a személyi kultuszban. Ha veszel egy autót, nem szükséges tudnod bármit is azokról, akik gyártották ahhoz, hogy élvezd a vezetést. Ugyanez érvényes a zenére is… A személyi kultusz olyan értelmetlen.”)


A Depeche Mode-dal más a helyzet: itt pár évtől eltekintve párhuzamosnak vehető a fejlődésük és „saját értelmem nyiladozása”. A korábbi lemezeket és a nemrég kiadott remasters-sorozat mini-interjúit meghallgatva lassan-lassan összeáll a kép, hogy hol is került „porszem a gépezetbe”…
A Speak and Spellt komolytalannak, Mode-talannak tartók figyelmét talán arra érdemes felhívni, hogy két dolog miatt sem szabad (Brian Jones után szabadon) „túl keményen ítélni”: dacára annak, hogy a tagok (életkorukat tekintve) akkor még nagyon is gyerekcipőben jártak, s gyakorlatlan kezeik között az egyébként sokra hivatott és képes eszközök sem „muzsikálhattak fényesebben”, a bemutatkozó lemeznek fantasztikus „tere” van, kevés hangsávja ellenére betölti az ember fülét, s a hangzása, az óvatos kísérletezése révén már 1981-ben többel kecsegtet, mint a hasonló életkorúakból, hasonló hangzással kísérletező együttesek évekkel későbbi munkái.

sotu

Tagadhatatlan, hogy a DM az A Broken Frame-mel tette meg az első és legfontosabb lépést, amikor Daniel Miller közreműködésével darabokra törték a róluk kialakult tinicsapat-képet, s kezdték komolyabban venni önmagukat és a zenélést is. 1983-tól kezdve vasfegyelemmel és szívós kitartással megalapozták a Depeche Mode-ot mint együttest, ugyanis sikeresen kitalálták, mit kell tenniük ahhoz, hogy soha többé ne keverjék őket össze másokkal

(íme, az első fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megszólalás, a belbecs).

Ez a folyamat a Construction Time Again-nel kezdődött, csúcspontját pedig a „legmódosabb” fekete albumnál, a Black Celebrationnél érte el. Természetesen a zenét szerző Gore istenadta tehetsége mellett sok neves ember (Daniel Miller, Alan Wilder, Gareth Jones stb.) megfeszített munkája, kreativitása és kitartása is szükségeltetett a banda előtt tornyosuló, zenei Parnasszus megmászásához. Foglalja össze maga Gareth Jones, a korai lemezek producere, mit gondol a fejlődésről: „Akkoriban (1984-ben) az Einstürzende Neubautennel dolgoztam Berlinben. Ők a zenében fémzörejeket is használó együttesek legelső követei közé tartoznak. Eszemben sincs leszólni a munkájukat. Szeretem a szövegeiket, és a srácokkal is jóban vagyok, de a zenéjük nagyrészt abból állt, hogy találomra kiválasztott tárgyakat püföltek, majd az így keltett zajokat mikrofonok segítségével rögzítették és játszották vissza. Mi pontosan ugyanezzel próbálkoztunk a Construction Time Again idején, csak éppen nem ismertük az Einstürzende Neubautent. Akkor találkoztam velük ismét Berlinben, amikor nekiálltunk a Some Great Rewardnak, és már elkészültem a Halber Mensch című anyagukkal. Életem meghatározó időszaka volt…. Én vezettem be a Neubauten tagjait a hangfeldolgozás és a mintavételezés rejtelmeibe, és a velük való munka során szerzett tapasztalataimat felhasználva képes voltam még izgalmasabbá tenni a DM által kitalált hangokat, dallamokat és aláfestő elemeket. Igen, sok közös van a kettejük munkásságában.”
Nagyon leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnék, hogy a DM a Kraftwerktől vette át a technizáltságot, a szintetizátorok iránti megszállottságot, és megfosztotta azt a – Kraftwerknél elvitathatatlan erényként említhető – gépiességtől, „merevségtől” és a ritmikusan vissza-visszatérő ismétléstől, a fennmaradó helyet kitöltötte a klasszikus intro-versszak-refrén-versszak-refrén szerkezettel, majd Gareth Jones és Daniel Miller segítségével mindezt okoszaj-burokba csomagolták…

sotu

Ha egyetlen dalban kellene bemutatni, milyen is ez a „pengeéles iparizaj-Mode”, akkor a Something To Do metalmixét, ezt a minimalizmusában is gazdag, a székhez szögező, pupillatágító, aztán a földbe döngölő átiratot ajánlanám meghallgatásra…
Az 1986-os lemezzel zárul a Mode kompromisszummentes időszaka. A következő évben jelenik meg a „vállalható engedmények” időszakának első lemeze, a Music For the Masses, mellyel csak annyit lazítanak a gyeplőn, hogy a továbbra is fanyalgó, ám észrevétlenül már megpuhított részközönség ráharapjon az eléje vetett csalira… Néhányan – ostoba halak módjára – úgy gondolták, hogy a horgász helyett ők diktálnak: bekapják a finom falatokat, majd teli hassal szépen elúsznak… Az 1990-es, földcsuszamlásszerű sikert hozó Violator csalijaként ez a kicsit „populárisabbra hangszerelt” lemez jó mórként megtetette a maga dolgát, és előkészítette a terepet, mellesleg megnyerte magának azt az Anton Corbijnt, akinek a hamarosan hazánkba érkező életmű-kiállításán különteremben mutatják be a DM-mel kapcsolatos munkáit

(a második fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megjelenés, a külcsín).
sotu

A holland művész fejében különös egységet alkot a zene és a kép. A fekete-fehér rögzítési módot és a szemcsés filmalapanyagot előnyben részesítő Corbijn képes volt időtlenséget sugárzóan rögzíteni a Depeche Mode racionálisan szinte megfoghatatlan lényegét, négyüket jobban megismerve, velük „együtt lélegezve” kihangsúlyozni az egyes tagok jellemző és a közönség számára szimpatikusnak értékelhető jellemvonásait (Dave férfias vonzerejét; Martin magába fordulóan kitárulkozó érzékenységét, Alan visszafogott, távolságtartóan hűvös, de ellenállhatatlan charme-ját; Andy játékos „okostojás”-báját)

(a harmadik pillér: a jellemekből adódó egyedi immaterialitás, „anyagiasultság”)

A mindenkit meghódító Violator tette fel a pontot a DM „szintizene”-időszakának i betűjére: a lényegében már jó 4 éve sem tisztán elektronikus hangzás elérte önnön határait, ahonnan már csak visszafejlődni lehetett… Bár Andy technolemezként aposztrofálta az 1990-es korongot, ez maga volt a Depeche Mode… Érdekes, hogy mennyire idepasszolnak Dave 1988-as szavai: „Egyszerűen… egyszerűen nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogyan addig tettük –  10 hosszú éven keresztül. Mihez kezdjünk most? Mintha elértük volna önnön lehetőségeink határát. Muszáj volt… Muszáj volt másképp csinálni. Minden megváltozott. Valahogyan meg kellett újulnunk ezek után…”

sotu

Talán az egyetlen lehetséges irányba fordultak: hogyan lehetne párosítani az elektronikát a gitárzenével? Dave ugyan nem tudta, hogyan is kellene mindezt végrehajtani, ám makacsul szorgalmazta a váltást, másról hallani sem akart. Alan is hajlott már az „élő” hangszerek mind gyakoribb használatára, Martin pedig kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A Songs of Faith and Devotion végletekig kifinomult, „mindenen túli” hangzása annak az üstökösnek a fényére emlékeztet, mely a végső megsemmisülése előtt még egy hatalmas, utolsó ragyogással izzik fel, majd darabjainak szétszóródása után nyomtalanul tűnik el az égboltról. A széthullás utáni első, még fénylő darabok legszebbike volt a Tim Simenon értő „felügyelete” mellett elkészített, 1997-es Ultra, melyben az volt a legbiztatóbb, hogy a szétesés ellenére egy új, másként ragyogó égitest lehetőségét hordozta magában, gondoljunk csak a korábbi sorkislemezek közül is kiemelkedő Painkillerre vagy az Only When I Lose Myselfre.

Sosem felejtem el, hogy ez a zene nagyban segített „túlélni” tinédzserkorom legnehezebb pillanatait; azokat a hónapokat-éveket, amikor az ember csak keresi, de még nem találja meg önmagát, nem tudja megválaszolni, hol a helye, mi dolga ebben a világban. Ilyenkor olyanok munkájából merít erőt (legyen az zenei, képzőművészeti, irodalmi vagy tudományos teljesítmény), akik már túljutottak ezen a nehéz időszakon, és elszántságukkal, akaraterejükkel tartást adhatnak másoknak. Egy életre szóló élmény volt például Madame Curie életrajzát olvasni, mert annak minden sorából félelmes erejű pozitív energia sugárzik.
Fiatalon talán kevesen vagyunk képesek kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Egy átlagos képességű kamasznak gyakran nem marad más lehetősége, mint hogy önbizalmát mások tehetségének apró, le-lecsippentett morzsáiból építgesse. Szinte kézenfekvő a megoldás, hogy egy nagyon-nagyon régi, de annál inkább hatásos módszerhez folyamodjon, mely már az ősembertől sem volt idegen: eleink a barlang falára rajzolt, a vadállatokat ábrázoló képekkel, a vadászatot szimbolizáló rajzokkal először gondolatban ejtettek el a prédát, így merítve erőt a nem kevés kockázattal járó tényleges megvalósításhoz. Modern korunkban ugyanezt a technikát idézi az a műveletsor, amikor tizenévesen tollat ragadunk, és az általunk annyira szeretett előadó, művész gondolatait a saját kézírásunkkal vetjük újra meg újra papírra… Emlékként eltettem magamnak azt az 1991-es, filléres naptárt, amiben ezt a gyakorlatot követtem újra meg újra. Most, 34 éves fejjel roppant izgalmas ismét átélni azt az időszakot, és újra felidézni, hogy milyen volt az ágyon heverve és Depeche Mode-ot hallgatva firkálgatni… csak firkálgatni… Két teljesen szokványos naptárbejegyzés, az éppen aktuális vérvétel és a rendes évi osztálykirándulás időpontja között egyszer csak dalszövegrészletek és albumcímek bukkannak fel, barna színű töltőtolltintával írva, s az egyes számokból kiragadott részleteket olvasva az jut eszembe, hogy vajon elmúlhatnak-e valaha a fiatal felnőtt koromban érzett félelmeim vagy újra és újra ugyanoda jutok vissza, s lényegében semmi sem változott…? (My secret garden’s not so secret anymore! Run from the house, holding my head in my hands…) vagy (I heard it from my friends about the things you said / They know my weaknesses) és persze (Little 15, you help her forget the world outside, you’re not part of it yet) Borzongató, ahogyan a 18 évvel ezelőtti kézírásommal a Here is the house, where it all happens, those tender moments under this roof  és a Let me see you srtipped down to the bone kezdetű sorok sorjáznak a gyenge minőségű papírra nyomott naptár meghullámosodott lapjain… 20-30 oldalt találok sűrűn teleróva szavakkal, s ekkor jövök csak rá, hogy az évek során mi is veszett el szinte észrevétlenül a köztem és a DM közti kapcsolatból: nincs már katarzis, érzelmileg már nem érint meg, amit ők hárman alkotnak… nagyon rossz ezt belátni, még rosszabb megélni.
Ennek nem pusztán az az oka, hogy mindannyian megváltoztunk: úgy érzem, hogy belőlük eltűnt valami, ami lassan belőlem is kiölte a régi időket idéző elragadtatás iránti képességet. 1997 után a fiúknak alaposan végig kellett volna gondolniuk, hogy merre tovább – pontosabban van-e tovább? Egy zenésznél az én naptárba firkálós módszerem valahogy úgy nézhet ki, hogy éjjel-nappal a kedvenceit hallgatja, s a sok meghallgatástól egyre jobban azt érzi, hogy a másik által teremtett zene mintha teljesen a sajátjává lényegülne át, mintha már egyenesen benne született volna, belőle fakadna. Valamilyen szinten a Depeche is „tökéletesen magáévá tette” a The Cure, az OMD, a Kraftwerk vagy a Human League zenéjét, s ezen „biztos alapokra” építették fel saját magukat. Ha elővesszünk egy 70-es években készült Kraftwerk-lemezt, és azt összehasonlítjuk mondjuk a 2005-ös Minimum Maximummal, akkor éppen annyira nem találhatunk semmiféle „rést” vagy „hézagosságot” a fejlődésben, mint ahogy az inkák által emelt építmények kövei közé sem tudjuk bedugni a tollkésünk hegyét – a homogenitás tökéletes. A következetesség és a vasszigor 39 évvel később is gyümölcsözőnek bizonyul, míg a Mode esetében úgy érzem, hogy „something ent wrong along the way”, vagyis a felépítményt tartó három pillér szétporladni látszik…
Az első pillérnek neveztem a mindenki másétól eltérő, azonnal és félreismerhetetlenül megkülönböztethető hangzást. Arra, hogy a Depeche Mode képes volt ennek megalkotására és hosszú időn át a képviselésére is, azt a saját tapasztalatainkon kívül többek között a Remasters-széria kisfilmeiben megszólaltatottak is igazolhatják (például Derrick May, a színesbőrű amerikai DJ elmondása szerint ’83-ban a funkysnak tartott Get the Balance Right!-ra pörögtek megállás nélkül a detroiti srácok), s a 90-es évek dance-irányzatainak jeles képviselői egyértelműen a Depeche-t nevezték meg „löketadóként”, de megemlíthetném pl. a The Killerst is, akiket (saját elmondásuk szerint) egyenesen a DM léte „szült” a világra.

sotu

Úgy vélem, hogy egészen 1993-ig a Mode formálta a könnyűzene bizonyos irányzatait, ám az Exciter megjelenésével ez a „trend” megfordult. Nem arról van szó, hogy helyteleníteném az újszerűségre való törekvést, de az új évezredben a Mode elvesztette korábbi „lámpás”-szerepét, mert az elektronikus zene teljesen hétköznapivá és sokak által műveltté vált, minek következtében a korábban az „úttörőszerepet” más irányba folytató DM-et egész egyszerűen bedarálta a saját közege, mert nem nyílott lehetősége többé a 80-as években megtapasztalt „nagy zenei dobás” megismétlésére.
A baj nem jár egyedül, így a második tartóoszlopként funkcionáló külcsínnel is akadtak problémák: Anton Corbijn úgy „kidolgozta magát” a 90-es évek közepére, mint amikor a Guns kiadta a duplakorongos Use Your Illusiont: elfogyott a puskapor… Azt a színvonalat, amit a hollandnak 1987 és 1993 között sikerült megvalósítania, a későbbiekben már nem tudta hozni (vizuálisan ugyanolyan mesterműnek tekintem a SOFAD-időszak lemezborítóit és színpadképét, mint magát a zenét). Elég csak megnézni, hogy (legalábbis a korábbi évek munkáihoz képest) mennyire ötlettelen arculatot álmodott meg Corbijn mondjuk az Exciterhez. Az REM-es Michael Stipe mondta Antonról, hogy egyszerűen képtelen hibázni, ha a fotózásról van szó. Nos, lehet, hogy a 2000 után készített képei valóban „hibátlanok”, de semmi sincs belőlük a korábbi súlyos jelentőségteljességből. Míg korábban kis túlzással órákig lehetett „gyönyörködni” egy-egy Anton-féle DM-alkotásban, addig a Sounds of the Universe eddig megjelent anyagaival eljutottunk odáig, hogy képtelen vagyok mást látni a fotókon, mint amit egyetlen pillantással le lehet róluk olvasni: az inkább ruhamodellnek, mint énekesnek látszó Dave a két másik társaságában áll az erdőben, a műteremben vagy a hatalmas téren, és mintha a hátteret helyenként uraló, stilizált földgömb képzőművészeti értelemben vett érdekessége és a három személy között nagyon laza vagy éppenséggel semmilyen elvont, illetve konkrét kapcsolat sem lenne… Az ötlettelenség iskolapéldájaként általában az anti-kislemez Goodnight Lovers borítóját vagy az Exciter egyenfekete, sablonos füzetét szoktam emlegetni, de nem sokkal jobb a helyzet a hamarosan megjelenő új album képi mondanivalójával sem.

sotu

A harmadik pillérként számon tartott „jellemek anyagiasultságával” sincs már minden „rendben”: a korábbi zaklatott életviteléből fakadó jellemtorzulása Dave-nek nem vált előnyére; a magánéleti hercehurcák ugyanígy nem tettek jót a befelé fordulóan exhibicionista Martinnak sem. Egy szakember számára minden bizonnyal boncolgatnivalóan érdekes téma lenne, hogy Mart szinte már kontrollálatlan e-bayes hangszervásárlása értelmezhető-e egyfajta pótcselekvésként? Miért vásárol számolatlanul régi hangszereket egy olyan zenész, akinek dalszerzői képességei ugyan nem vitathatók el, ám mégsem jutott túl a „két kézzel, de két ujjal játszom” fejlettségi szinten? Ha az a cél, hogy minél minőségibb hangszerelésű zenét hozzak létre, ám ehhez már nem szükséges a régi, analóg hangszerek birtoklása, mert a számítógép segítségével bármelyikük „imitálható”, akkor mire ez a nagy költekezés…?
A tettek mindig beszédesebbek a szavaknál. A Kraftwerk például nem hangoztatja folyton, hogy minden korábbinál nagyszerűbb lemezt készítettek a frissen megjelent koronggal, ők „csupán” elérték azt, amiért hosszú évekig dolgoztak: a hús-vér „gép” és a tökéletessé fejlesztett „szoftver” egységét. A Mode körül egyre nagyobb a médiafelhajtás, röpködnek a szuperlatívuszok, az öndicsérő szavak, de a nagy felhajtás és befektetés ellenére a zene minősége nem javul, sőt… Úgy tűnik, hogy megártott a későn jött elismerés, megbecsülés, amire annak idején annyira és oly sokáig vártak – s ami még rosszabb: mindet dicséretet készpénznek is vesznek, s közben a szerénység és az öntudat elszunnyadt…
Korábbi önmagához képest a Mode nem szól jobban sem koncerten, sem pedig a stúdióban. Bár „zárt térben” Dave továbbra is képes megfelelő szinten énekelni, a korábban kialakult képet némileg árnyalják a kor (ostoba) szokásainak megfelelve kiadott „kandi kamerás” stúdiósnittek (kimondottan röhejes, hogy Andy levédette a „FletchCam” szóösszetételt), ahol azért tisztán hallhatók a kisebb-nagyobb hibák is, de az összhatást igazán a Spinner-beli fellépésen tapasztalhatók tudják rontani, ahol szinte rá sem ismerhetünk Dave hangjára. Nehéz lenne a korábbiakhoz hasonlítható „hangszerelési truvájokról” beszélni, miközben ellenpéldáért nem is kell messzire menni; gondoljunk csak a Martin által kiadott Counterfeit 2 néhány dalára (Stardust, I Cast a Lonesome Shadow). E feldolgozáslemeznek az az igazi erénye, hogy különböző szerzők teljesen eltérő stílusú dalait sikerült egységessé, de nem egyhangúvá, s ami még fontosabb, „észrevétlenül” Martin Gore-ossá alakítani. Az előbb említett Hank Williams-átirat például olyan kifejezőerővel szólal meg (főleg a Stewart Walker-féle továbbfabrikálás révén), mint egy DM-klasszikus, mondjuk az A Question of Time.
Ezeket a vonásokat hiányolom a 2000 óta kiadott lemezekről, és arra a szomorú következtetésre voltam kénytelen jutni, hogy a DM egyfajta tudathasadásos állapotban leledzik, emiatt (részben vagy teljesen) megszűnt a tagok közti a szellemi összetartás. Meggyőzőbb lenne a végeredmény, ha új keletű nyilatkozataik nem a minduntalan ismételt frázisoktól és a „semmitmondásoktól” hemzsegnének.

A The Shadows név minden bizonnyal a nálam fiatalabbaknak is mond valamit. Leghíresebb daluk, az Apache címét kifordítva azt mondhatnám róluk, hogy ők a főleg instrumentális gitárzene még élő „mohikánjai”. 2005-ben dobták piacra az utolsó koncerttunéjukat megörökítő DVD-t, melyen bónuszként megtalálható egy háromnegyed órás beszélgetés, amolyan „remasters”-stílusban. Ott ül az ős-Shadows két alapító tagja, az őszbe csavarodott fejű ritmusgitáros, Bruce Welch és a Mr. Szemüvegként is emlegetett Hank Marvin, és sztorizgatnak… Szimpatikusan, szerényen, mentesen az önelégültségnek még csak az árnyékától is – pedig ha valaki, hát Hank Marvin lehetne akár beképzelt is önnön nagyszerűségétől, hiszen gitárosnemzedékek egész sora ragadott kifejezetten miatta hangszert… A lényeg természetesen a film végén hangzik el, pont Marvin szájából, mintegy összefoglalva az 1959-ben alakult együttes ars poeticáját:
„Lényegtelen, hogy egy dalt hányszor játszottunk már el… Csak ezen a turnén az Apache 37-szer csendült fel, a pályafutásunk során pedig több százszor eljátszottuk már – ám aki a nézőtéren ül, az jó, ha egyszer látja. Tudom, sokan vannak, akik több előadásra is eljönnek, de a legtöbben csak egyszer látják a koncertet. Még ha egész évben koncertezel is, akkor is maximum kétszer találkozhatunk… Nekik az az egy is hatalmas élmény. Megtanultam magam a közönség soraiban ülők helyébe képzelni; hogy milyen izgatott lennék a kedvenc zenekarom koncertjét hallgatva: „Remélem, ezt is eljátsszák… meg azt is…” És amikor meghallod a várva várt dalodat, bízol benne, hogy a zenészek teljes erőbedobással, őszintén és szenvedélyesen adják majd elő. Erre törekszem hosszú évek óta. Akárhányszor eljátsszuk az Apache-t, úgy játsszuk, mintha soha többé nem tehetnénk meg. Mindent bele akarok adni a játékomba. A közönség erre számít, ebben bízik, s te nem okozhatsz nekik csalódást…”
Nos, ha a szándék meg is van a Depeche-ben, a „kivitelezés” egyre gyakrabban hagy kívánni valót maga után… Kicsit sarkítva mintha maga Martin Gore is elismerné mindezt a Wrongban: „Addig játsszuk a zajt, míg az dallammal nem ér fel…”


   
   

   

2009.03.31. 18:30 | Kucced | 43593 Olvasás | 254 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©