depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Lemezkritikák
Hirdetés

Lebegni az Univerzumban

Lebegni az Univerzumban

Ifjú kora dacára a FREESTATE.hu, aki egyszer is szétnézett már a weben depesmód honlapokat googlizva, tudja jól, milyen potenciált, külalakra és beltartalomra nézve egyaránt igényes munkát rejtő fanzine. Mondom fanzine. Kétszer mondtam volna? Ja kérem, véletlenek nemigen léteznek. Ennek okául jelen esetben pár jól csengő angol szót citálhatunk: Sounds of the Universe. Fennállásának 30. évfordulójától hajszálnyira kedvenc együttesünk novicsento, friss és üde albuma itt és ma, 2009-ben a jelek szerint jobban megosztja az embereket, mint Dave Gahan harmincadik születésnapja környékén a köztudatot atomjaira robbantó emlékezetes, hómlessz-fazonnal sokkírozó rocker imidzse. Legyen bár régi vágású avagy új rajongóról szó, a kultbanda lemezére alapvetően joggal ráaggatott retrofuturisztikus klisé az első reakcióhullámok alapján szinte azonnal polarizálta a leglelkesebb befogadó közeget.  Ha kicsit jobban belegondolunk, már önmagában ez a tény is örvendetes, hiszen azt jelenti, aki figyelemmel végighallgatja az új sorlemezt, nem fog vállrándítással továbbállni - márpedig egy művészi alkotás legnagyobb nemezise köztudottan nem egyéb, mint a közöny. A jelek szerint a SotU minimum ettől már mentes sugarfree meglepetés, így az ötvenes éveikhez egyre inkább tendáló alapító tagok megújulni vágyását és erre való vitathatatlan képességét illető kritika már e pontnál is inogni kezd.

Talán az olvasó - ha már itt böngészik, feltételezhetően olyas valakiként, akit szintén nem hagy hidegen az együttes munkássága - egyetért azzal, hogy ha már egyszer egy depesmód fan(!)zine virtuális hasábjain adunk egymásnak randevút, alapvetően leginkább ezért, s nem különben a minden érmének két oldala van jegyében is nem nagy baj, ha ejtünk pár elismerő szót is az új nagylemezről annak és alkotóinak egyoldalú tiprása mellett, alkalmasint helyett. Belegondolni is horror, azért merészkedjünk kiejteni a szánkon – bizony léteznek olyan zenekedvelő olvasók is, akiknek egyfelől a jelek szerint szerfelett furcsa ízlésviláguk, másfelől az életükben freud-i megrázkódtatást felfoghatatlan módon nem okozó Alan-kiválás okán ma is le merik tenni az asztalra az együttes, az új lemez melletti szimpátiájukat. Different people have different needs - és az idézetekkel még csak messzire sem kalandoztunk. 

Mielőtt az általánosító „felfoghatatlan és kusza eklektikát tükröző érthetetlen fehér holló”nak titulált anyag ellenpontozásaként pár gondolatban sommáznánk a dalokat illető konkrét megállapításainkat, érdemesnek tartom pár szóban kitérni az új éra hajnalán a hüvelyből véres kardként előszeretettel előrángatott témák érintésszerű megpendítését.

Illusztráció

Kezdjük rögtön a Martin Gore által újkeletű mániájának kikiáltott, általa megszállottan meg e-bay-elt analóg szintetizátor-hegyek mögött neki betudott és pszichiátriai kategóriába emelt pótcselekvéssel. Az emberi elme legalapvetőbb működési elve szerint általában a megoldáshoz vezető legegyszerűbb utat keresi, így alkotott minket tökéletlenre Természet Anyánk. Ezen elv nyomvonalán az is viszonylag széles ismertséggel bíró tény, miszerint a zsenivé lett tudósok, művészek, egyéb notabilitások épp azért tehettek le az asztalra átlag feletti teljesítményt, mert a szürkeállományuk használati módja átlagtól eltérő volt, azaz a könnyebb ellenállás helyett más, kevésbé járható utakra is bátran kalandoztak. Amennyiben ez alapján elfogadjuk, hogy az együttes zenei agyaként számon tartott Martin Gore gondolati sémái némiképp másképp működnek, mint mondjuk a kevésbé csillogó tehetséggel megáldott pályatársaké, tapinthatóvá lesz a különbség (extrém hülye példa) a vérprofi zenei képzettségű Lagzi Lajcsi, illetve az ilyennel nem rendelkező, visszatérő módon mégis hol a billentyűtechnikája, hol a gitártudása pusztán bugyuta riffelgetésben kimerülő megnyilvánulása miatt teljesen feleslegesen ostorozott Martin Gore között. Túl nyakatekert? Oké, rakjuk le egyszerűbben: ha nincs Gore, nincs DM. És ebben talán nem lesz vita.

Illusztráció

Nos, visszakanyarodva az e-bayhez, e tünet legfeljebb nem zenészként látszik súlyos esetnek. Amatőr fiókzenészként személy szerint kis híján hanyatt estem, amikor a SotU bónuszkönyveket lapozgatva kereken 2 ízben bukkantam rá az éppen 12 éve tulajdonomat képező Korg Poly szintetizátor ikertesójára a képeken halmokban álló szintiket méregetve. Egy hasonló Poly 800-as büszke gazdájaként a kép láttán könnybe lábadt szemekkel szinte kedvet kaptam a kis drágát előrángatni a tokjából, melyet hűen szemléltet az itt látható képecske exkluzívan a FREESTATE.hu olvasói részére lőve. Házi feladat: tessék megkeresni, hol látszik a képen felismerhető szintetizátor-szerű tárgy a bónuszkönyben. Kis segítség lehet, hogy elég a négy oktávosok között keresgélni. A szerencsés megfejtőt a honlap webmestere meleg kézfogásban, dedikált fotóban, esetleg némi készpénzben részesíti. :) (Faith: khmmm) Mindeközben felmerül bennem: ki vásároljon analóg szintihegyeket, ha nem éppen a műfajteremtő depesmód? Aztán persze az is könnyen lehet, hogy Martin gellert kapott a Jarre által a garázsa bugyraiból a közelmúltban előguberált 30 éves cuccaival újra rögzített Oxygene dvd-jén kamillázva. Baj ez? Persze a software szintik elképesztő választékát szemlélve felesleges hóbortnak tűnhet a régi masinák mára igencsak idejétmúlt, nehézkes technológiájával erőlködni, azonban ismét pár szót szólva az emberi természetről, annak sajátja mind a gyűjtőszenvedély, mind a nosztalgia, mely (Gore-nak anyagi szempontból feltehetően lazán megengedhető vállalást jelentő) hóbort kiélése jelen esetben az új nagylemez készítésekor egyben inspirációforrásként is funkcionált. Ezen túllépve személyesen is tanúsíthatom, ha csak a hangzást nézzük, a virtuál és valós analóg hangzás között jól érzékelhető különbség nemigen létezik. Azonban ha egy, a maga fizikai valójában létező zenetörténeti műremek kerül az ember ujja alá, eme, a pillanatot kizárólagosan uraló érzést a monitoron egérrel tekergetett potik és húzogatott filterek lenyűgözően steril látványa semmilyen eszközzel nem pótolhatja. I need the real thing not tokens – mert szeretjük az idézeteket. :)

Illusztráció

Akit esetleg érdekel, milyen akusztikai leképzése született a nyolcvanas évek első felében a korszakra oly’ jellemző analóg szintetizátorhangzás elektronikus hullámait meglovagoló zenészeinktől, annak ajánlanék pár korabeli hazai kuriozitást: Presser Electromantic, Benkő Laci Lexikon I és II, illetve Mihályfi Tamás Szintetizátor Varázs albumait – ha nem ismernéd, ne ijedj meg, a Presser és Benkő albumok a két szintimágus korai éveinek csodálatos gyöngyszemei, köszönőviszonyban nincsenek munkásságuk mai irányával, míg a Mihályfi lemez Liszt és Wagner darabokat szintetizátorra adaptáló merész kísérlete zseniális és lenyűgöző korkép az elektronikus zenében rejlő egykori, a felfedezés folyamatos tárgyát képező lehetőségekről.     

Illusztráció

A másik szót érdemlő téma Alan távozása, melyhez szorosan kapcsolódik egy olyan, számunkra feltehetően kissé idegenül csengő dolog, melyet az Alan-ügy kapcsán nem árthat megemlíteni. Az angol létforma egyik sajátossága, melyre a közelmúltban immáron testközelből, egy Oxford street közelében álló ősöreg igazi, ma már füstmentes English pub bárszékén ücsörögve az obligát sör betolása közben Dean nevű angol kollegám is ráerősített, az osztályban gondolkodás, mely beidegződést a mai napig nemigen sikerült kitörölni az angol tudatalattiból. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk a középosztálybeli apa férjhez adja lányát, inkább előbb, mint utóbb érdekelni fogja, vajon nem egy munkásosztálybeli dolgos-szorgos srác pályázik-e a leánygyermek kezére. A DM egykori úriembereként számon tartott Alan csapatba beilleszkedésének egyik gátja pedig éppen az osztályütközés volt. A másik említést érdemlő témakör lehet e helyen a feszültségtűrés, azaz a feszültséggel, stresszel szembeni tolerancia. Abban talán nincs vita, hogy egy harmincas évei derekán járó embert bátran nevezhetünk felnőttnek. Egy felnőtt férfitól pedig azon kívül, hogy már meg tudja kötni maga a nyakkendőjét és a cipőfűzőjét, egyértelmű elvárás, hogy tudatában legyen, mit, mikor és miért cselekszik, aminek természetesen vállalja minden lehetséges következményét. Alan-t az együttes egykori hangzásfelelősét köztudottan ki sem lehetett robbantani a stúdióból, mániájává lett a hajnali négyig tartó hangszobrászat, míg a többiek már régen egy bárban részegedtek le nagy vidáman, mely után nem tűnik túl egészséges érvelésnek az egyenlőtlen munkaterhekre fogni a kapcsolatok fellazulását. Nem feledve azt sem, hogy a 93-95-ös időszak túlfeszített tempójába nem egyedül Alan, de az együttes összes tagja kis híján beleroppant. A hihetetlen teher a 2009-ben érzékelhető jelek szerint hosszú távon csak megerősítette az alapító tagok munkakapcsolatát, tovább valószínűsítve a tényt, hogy a képbe sajnálatos módon egyedül Alan nem illett. A Black Celebration című, elképesztően izgalmas, magát gyakorlatilag fejezetről fejezetre felfalató, rajongói csemegének számító, a Playing the Angel korszakkal kiteljesedő biográfia tanúsága szerint az egyébként általában körberöhögött esetlenségű és muzikalitású Fletch-csel anno még az ütésváltásig is eljutottak egyes nézetkülönbségeik rendezése alkalmával.  Hiába hát az általa vállalt oroszlánrész az együttes kultstátuszba avanzsálásának rögös útján, mind a belépése, mind a távozása saját felelős (felnőtt, tudatosan vállalt) döntése volt, nem pedig a csapaton belüli igaztalan boszorkányüldözésnek vált áldozatává. Mindennek következtében részesévé lett ugyan az együttes egy fejezetének, ám e döntésének konzekvenciájaként ma a Depeche Mode történelem továbbírásában már nem vesz részt. Elvitathatatlan egykor érdemei feltétlen elismerése mellett azonban Alan mai elborult zenei világának értékelése már más lapra tartozik, melynek kapcsán minduntalan felmerül az izgató kérdés: a mellette tűzön-vízen át kitartók vajon akkor is így értékelnék-e önálló jogán lett zenei munkásságát, ha nem tudnák, ő-e vagy más ül a billentyűzet mögött…?   

Szeretnék elnézést kérni a Sounds of the Universe nagylemezhez látszólag nem kapcsolódó kitekintésért, ennek okán akkor csapjunk végre a lecsóba.

Sounds of the Universe

A pusztán csak zenével (mindenféle zenével) foglalkozó kritikusok az új nagylemez polcokra kerülését követően tágra nyílt szemekkel hüledeztek, nem tudtak egyszerűen mit kezdeni a lemezzel: kísérletinek, dögösségtől mentesnek, lebegő, súlytalan, sűrű és találomra összedobottnak ható hangkollázsnak minősítve azt (lsd. Exit). Talán kisebb, mint nagyobb részben, de valamelyest igazuk lehet, ám inkább jó értelemben: ennyi eklektika talán eddig egyetlen depesmód nagylemezt sem jellemzett. Egyszerre homogén és heterogén, férfias és feminin, földön járó és a világűrben hasító, lágy és kemény, popos és … na nee, a rocktól azért messze van, ugye nem gondoltad komolyan, hogy most ez jön? :) Azonban ha fentebb citált kritikusunk perspektívába rakja a kapott 13 számot, azaz visszatekint a zenekar történelmére, talán meglátja, mi az az igazi újdonság, ami új szintre emeli az albumot. A Sounds of the Universe talán legnagyobb tőkéje pedig nem más, mint a benne rejlő kettősség: egy időben nagyon határozottan célra tartó és ellenkezőleg, pusztán csak helyzeteket, hangzásokat, apró hangulatfoszlányokat felvillantó munka, ám e bátor kettősség dacára, vagy éppen ezért egy ívvel rendelkező, koherens, átgondolt lemez. És ha valami, ez feltétlenül elvárható a harmadik iksz tájékán a zenekart felnőtt férfivé emelő öregfiúktól. Jobban belegondolva a Violator óta eltelt 20 évben nem igazán lehet a csapatot merészen újító manővereket felvállaló úttörőknek bélyegezni, ám ennek az oka több, mint kézenfekvő: ezen funkcióját a Depeche Mode a nyolcvanas évek jólfésült, Tarzan boy-jal és Locomotion-nal nyomatékosan súlyosbított, a szivárvány összes színében vígan fürdőző egyenpopjának zenitjén egyszer már elláttq, zenész- és hallgatógenerációk megbecsülhetetlen tömegeire gyakorolva életre szóló, máig tisztán érzékelhető hatást. Mégis, hányszor kéne a múló idő nyomában változó, azzal érő, majd öregedő zenészeknek felejthetetlent alkotó úttörőszerepet kényszeresen felöltenie? Ötven felé az ember feltehetőleg nem szívesen húz újra keménykalapot és krumpliorrot – ha szerencsések vagyunk, egyszer majd mi is megtudjuk. Balázs Pétertől származó idézet ugrik most be: a barikád a fiataloknak való. Aki a mai, egyre kaotikusabban burjánzó, követhetetlen ütemben keresztbe-kasul menetelő zenei világban bizonyítani akar, az nyomul, erőlködik, míg büdös média-izzadtságszag nem lengi körbe. Ezzel szemben aki már többszörösen is bizonyított, kényelmesen hátradől, kivár, majd a legnagyobb nyugalommal teszi azt, és csak azt, amihez kedve van, részben, mert megteheti (a pénz már régen nem motiválja), részben, mert már nem kell szolgai módon keresnie sem a rajongók, sem a kritikusok kegyeit, hogy az eladási és népszerűségi listák csúcsaira ócska kaméleon trükkökkel és a bulvárlapok hasábjaira kívánkozó botránysztorikkal feltornázza magát. Egyetlen mérce van, az örök belső hang, ami nem más, mint a tiszta lelkiismeret. Ennek kézzelfogható jele, hogy a Sounds of the Universe nagylemezt előadóként a Depeche Mode jegyzi – azaz az LP címe mellé ez a három ember odaadta azt a nevet, amire feltették az életüket. Nos, ennél súlyosabb bizonyíték a fenti egyetlen mércére, azt gondolom, nem nagyon létezik. Az átlagtól, a tőle várttól-megszokottól eltérőt már-már depesmódos hagyományokon nyugvó alapoknak megfelelően produkáló csapat, ha annyiszor oszlatta volna fel magát, ahányszor egy-egy vizonárius tollnok íróeszközéből felbugyogó vitriolos lemezkritika zenei karrierükre szemfedelet szövögetve igyekezett lezúzni az arcukat, ma jó eséllyel kizárólag a Just can’t get enough, mint örökös hepi-eposz forogna egyedüli tróntartóként B. Tóth Laci bácsi Club Cool retrobulijai dandárján a Hands up és a Living on video között. E kritikák kivonataiból egyébként remek összeállítás olvasható a már nevezett Black Celebration biográfiában (megfelelő angoltudás javallott).     

A negatív SotU kritikát megfogalmazók célkeresztjében gyakran a hangzás áll: eldigitalizált prüttyögések és a karcos, az oly’ jellemző nagy ívű témákat felépítő muzikalitástól megfosztott izolált, feledésre kárhoztatott darabok összedobált halma. Óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon milyen hangrendszeren került értékelésre a cucc? A harmadik évezredben járva nem tűnik elviselhetetlen anyagi tehernek egy vállalható házimozi rendszer felépítése. Nem, nem a Logitech termékekre gondolok – bocs, remélem, sértődés nem esik. Ami engem illet, a szobámban immáron jó pár éve ketyegő belépő kategóriás Yamaha erőlködőre zsinórozott Jamo hangfalszett összességében anno 130 ezer rossz magyar fricsbe fájó ára a tartós háztartási elektronika piacán nem igazán nevezhető észbontó összegnek, másfelől pedig egy magát zene- és filmrajongónak valló ember életében mindezt egy ma már egyre olcsóbbá váló lapos tévével megfejelve olyan természetes, mint egy szippantás friss mezei levegő. A SotU dinamikája, kiegyensúlyozott hangzása mind DTS, mind DD 5.1 minőségben tökéletesen fejbe vágja a műértő hallgatót, éppen úgy, mint a régi nagylemezek szintén surround hangzásúvá varázsolt remasterelt kiadásai. Döbbenetes élmény a center hangfalhoz hajolva csak a vezető vokálsávot hallani, avagy kiszúrni, hogy a hangzás felépítésében micsoda szerepe van a sztereo rendszerek lehetőségeit immáron mérföldekkel meghaladó, az 5.1 által realizált jobb első és bal hátsó hangszóró között ugráló keresztbe felelgetésnek. És ez csak két kiragadott példa volt, a felsorolást pedig még estig lehetne folytatni.

E helylett számsorrendben haladva: 

In Chains – a koncertkörút borítékolható nyitószáma, lassú, sokat sejtető építkezést követő fekete alaptéma; az anything you want me to áthajlásai előrevetítik a felelevenedő régi hangképeket.     

Illusztráció

Hole To Feed – a betemetendő lyuk (ahogy Maminti mondaná: likiluki) 4 percben, kevésbé változatos akkordokból építkező laposka témák, Dave Gahan-t tükröző rockos szövegvilág, sokadik hallásra is egy neki szóló engedmény.

Wrong – épp ahogy Dave mondja: szavak támadása, tökéletes első, hitet tevő single, brutális filtereken keresztülküldött, mesterien rétegelt analóg szólóhangok oktávos közzel váltakozó kavalkádjára épített dalszerkezet.


depeCHe MODE - Wrong

Fragile tension – a Wrong-hoz hasonló bassmenet, zárásképpen váratlanul, spontán ottfelejtett szekvenszer track-ként ható torzított digitális zajok.

Little Soul – az érzelem- és karatzismentessé lett alkotógárda hamiskás alaptételének leginkább hangsúlyos antitézise, a védjegynek számító klasszikus Dave-Martin duettre alapozott melankolikus akkordmenettel, apró zajokkal, tipikusan depesmódos, félhangok váltásával operáló, a szokásos rövid gitárriffekkel dúsított hamisítatlan szintipop hangzás, az együttes bármelyik elektronikus korszakába beilleszthető darab.

In Sympathy – felnőtt témát feszegető, a tapasztalt embernek utat mutató hitvallás leegyszerűsített, már-már gyermekien szimpla hangszereléssel, ám remek vokáltémával.

Peace – tökéletes analóg basszusmenet, a verse és refrén közti bridge (I’m going to light up the world) kiemeli Dave baritonjának eddig ritkán hallott, magas pitch-en is tökéletesen megszólaló kontrasztját. A refrén kissé negédes, melyet a nyolcvanas évekre jellemző klasszikus, itthon az Omega által előszeretettel űzött stílusban felszaladgáló apró szintifutamok egészítenek ki.

Come Back – ketyeg az óra (Here is the house - flashback, mivel rá vannak szorulva, még maguktól is lopnak, világ dicsősége merre jársz…), a számot végigkísérő torzított gitártéma enyhén túladagolt, ám a refrén alatt lefelé ívelő apró, tört szintiszólam, no és a gathering up the fear égboltot átszakító lüktetése által hitet tevő ballada.

Spacewalker – hézagmentesen illeszkedik az együttes sorlemezeit ékesítő instrumentális trackek sorába, visszahozva azok hangulatát a már sokszor idézett, mondhatnók, Martin Gore által feltalált akkordváltásokkal mesterien varázsolva, míg ellátja átvezető híd funkcióját.

Perfect – egyik koncertklasszis várományos, klasszikus szintipop hangzással megspékelt track, rejtett ékköve az albumnak, metaforákkal, némi önváddal és szenvedéssel végigfutó refrénjét kozmikus, szinte Jarre-os lebegésű, felhők közti járó szólóhangok és home made effektek tarkítják fülbizsergető hatásúvá.

Miles Away / The Truth Is – country-s csengésű gitárpengetésen és faék egyszerűségű, dobgép alapú loop-on nyugvó kakukktojás, tipikus Dave Gahan hangzás és szövegvilág, melynek helyén akár a Ghost, akár a bűbájos Light radio mix hosszúságú verziója barátibb gesztus lett volna. Ám engedmény, ahogy eddig sem volt, ezúttal sincs – ez van helyette.

Jezebel – a Damaged People-ból megismert sérült párocska történetének fátylas, esdeklő folytatása, igazán űrbéli, az említett Martin Gore-os akkordváltásokat lélekbe markolóan, finoman (nem túl-)telített apró szólóhangok futamával bolondított mesteri közjátékok által oldott ballada, melynek hátán a Szaturnusz gyűrűjéig repülünk csukott szemmel és ott teszünk egy igen rövid sétát, ahonnan visszatérve a …

Illusztráció

Corrupt - … a képünkön egy irtózatosan nagyot csattanó, ébresztőleg ható, klasszikus tolós-húzós pofonnal ránt vissza minket a valóságba. Gyönyörűen pulzáló, átütő erejű analóg basszusorgia felütéssel, a váltakozó dalszövegű refrének két sora közé beékelődő, szigorúan mollban felcsendülő szintikórussal a jobb, finoman torzított szólógitár riffekkel pedig a bal hangszóróból. Egy magabiztos férfi ébredése, kitörése a szerelmébe, szenvedélye végleteibe beavatott, ám arra méltatlanná lett nő varázsából, rádöbbenés az erőviszonyok pálfordulására, alias Useless – part 2. Az eddig megszokottaktól eltérően pedig az album végére érve a hangulati görbe nem szépen kiúszik a horizont szélére egy Clean-szerű levezetéssel, hanem érzékeid visszhangzó rabságában, feloldozás nélkül csücsülsz a görbe tetején a vége főcímet követő súlyos, hirtelen beálló csendben. Türelmes hallgatóként azonban hamarosan rájössz, hogy a track végén nem 3 perc felesleges kuss terpeszt, hanem a már-már kikacsintással felérő játékos outro, mely ezúttal a Wrong alapakkordjainak kellemes témáját kínálja emlékeztetőül … és ezzel végül csak lecseng a lemez úgy, ahogyan azt megszokhattuk, elérkezik a várt feloldozás, nem maradunk felajzottan a görbe tetején uralkodó idegtépő csendbe zárva. Levegő kifúj. :)
       
Fórumaink egy találó hozzászólásának lényegét idézve a Sounds of the Universe új, szokatlan iránya felett érzett megkeseredettség helyett leginkább örülnünk kellene. Örülnünk, hogy nem egy feloszlott kultbanda elfeledett egykori slágereire pörgünk kiöregedett rajongókként füstös pinceklubok mélyén Hubertus mellett nosztalgiázva, hanem itt és most, 2009. áprilisában újra egy olyan együttes legújabb szólóalbumát tartjuk a kezünkben, amely a kamaszkoron átkísérve minket felnőtt éveinkbe ma, csakúgy, mint anno (kétdekás Hubertust kortyintva), ha kell, kéznél van, velünk van, mi pedig, ha kedvünk tartja, bármikor merítkezhetünk az általa megalkotott világból, a dalokból, melyek a szimpla zeneélvezeten túlmutatva talán abban is segítenek, hogy boldogabban éljünk.






2009.05.04. 15:09 | Iron | 13807 Olvasás | 19 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Játssz és nyerj DEPECHE MODE koncertjegyet!
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©