depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Interjúk
Hirdetés
Anton Corbijn interjú

Hogyan is reagálja le az ember, ha olyasvalakivel találkozhat, beszélgethet, akinek vizuális munkássága szorosan összefonódik kedvenc zenekarával, és akiket gyakorlatilag vele együtt, általa ismert meg jó 20 évvel ezelőtt? Bevallom, én izgultam. Annak ellenére, hogy ez a művész, aki nem más, mint Anton Corbijn, roppant barátságosan viselkedett a neki szentelt kiállítás megnyitójának első percétől kezdve.

 
 
Anton Corbijn interjú - Ludwig Múzeum, 2009. április 28.

Amikor végre magunkra maradtunk, és a stáb is felkészült az interjú rögzítésére, az első szavam az volt, hogy izgulok - „én is”, válaszolta nevetve. Kicsit kezdett oldódni bennem a feszültség. „Régről vagyok nagy rajongód…” - folytattam. „Öt hónapja?” - kérdezte, és ekkorra már kezdtem is megérteni a híres, Anton-féle humort, amiről a Depeche Mode is többször nyilatkozott. Remélem, ebből a beszélgetésből sok minden kiderül erről a nagyszerű fotósról, aki nélkül talán a Depeche Mode sem lenne az, ami…

Helló! Üdvözlünk Budapesten! Először is, hadd mutatkozzam be: Janurik Jánosnak hívnak, és szabadúszó újságíróként tevékenykedem. Ezúttal egy magyar Depeche Mode rajongói oldalt, a Freestate-et képviselem. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon kiállítás nyílik a képeidből, ugye?

Igen, ez így van. Említetted, hogy az oldalt Freestate-nek hívják. Ez azért van, mert itt Magyarországon minden át van itatva politikával?

Nem, ezt egy Depeche Mode dal ihlette, az Ultra albumról.

Azt hittem, hogy talán emiatt… Mert Magyarországon úgy vettem észre, minden összefügg a politikával.

Sajnos… Még jól emlékszem az első E-mail váltásunkra, kb. 8 évvel ezelőtt, amikor is azt írtad, hogy már többször jártál Magyarországon a ’70-es évek végén, és mindannyiszor jól érezted itt magad. Milyen emlékek jutottak eszedbe, amikor meghívtak erre a kiállításra?

Valóban jártam itt a ’70-es, ’80-as években. Feleségül vettem egy lányt, aki félig magyar volt, és az ő családjával voltam Budapesten, és a fővároson kívül is. Akkoriban minden kicsit nyomasztóbb volt, mint most, mivel elég rossz állapotban voltak az épületek, és minden olyan sötét tónusúnak tűnt… És nem voltak reklámok, ami szerintem elég jó dolog, ha nincsenek reklámok (nevet)… Sajnos, ez a kommunizmus velejárója, ami az emberekre és az országokra is rányomja a bélyegét. Ezért is gondoltam, hogy ez nem egy működőképes rendszer. Mivel, bürokraták irányítják, akik hatalomra éhesek. Nekem pedig, pont az ellenkezőjét mondták erről. Szóval, emlékszem, hogy jártam ezen a dunai szigeten, a Gellért Hotelben a ’80-as években… És sokat sétáltam, mivel a város igen nagy. Aztán a ’90-es években is visszatértem ide párszor. Ez egy mesés város! Úgy tekintek rá, mint Kelet Párizsára, bizonyos értelemben. Páratlan lehetőségek vannak itt - az életminőséget, és remélhetőleg, a vállalkozásokat illetően is. De nem sokat tudok az itteni kultúráról, a képzőművészetről. Viszont, sok nevet láttam itt a falon, olyan művészekét, akiktől a múzeum mostanában vásárolt, és sok köztük a magyar név, és azt hiszem, ez így egészséges.

Ahogy említettem, egy Depeche Mode rajongói oldal képviseletében vagyok itt, ezért a velük váló régebbi, és jelenlegi munkáidról beszélnénk elsősorban. 16 évvel ezelőtt itt forgattad a Condemnation klipjét, mely Dave-et egyfajta Messiás pózban ábrázolta, ahogy a háttér-énekesnők a „szerelem oltárához” viszik. Tudom, hogy ez a klip nem tartozik a kedvenceid közé, de elárulnád, hogy miért voltál elégedetlen vele?

Ezt a videót egy hosszú, zsúfolt turné alatt forgattuk, és éppen itt volt rá időnk, így jött Magyarország a képbe. Ez egy elég nehéz időszak volt, főleg Dave életében, aki mondjuk úgy, hogy nem volt túl megbízható akkoriban, személyes okokból, amikről most már mindnyájan tudunk. Maga a klip ötlete elég jó, de nem volt túl MTV-barát, azt hiszem. Talán valami egészen mással kellett volna előrukkolnom. Ez egy nagyon jó dal, az együttes gospel-es időszakából, a Songs Of Faith And Devotion-ről. Egy album utolsó videóival mindig az a helyzet, hogy az embereket… a zenekart már nem érdeklik annyira. Amikor az együttes turnén van, akkor egészen máshogy gondolkodnak. Akkortájt ez volt a legtöbb, amit ebből az egészből ki tudtam hozni.

Elmondanád, melyik Depeche Mode klipre vagy a legbüszkébb?

Anton Corbijn - Budapest - Munka

Van néhány, ami közel áll a szívemhez. Az Ultra album klipjei például: a Barrel Of A Gun-t, és az It’s No Good-ot nagyon szeretem, és a Useless-t is. Aztán, ott van a Walking In My Shoes - magát a számot, és a hozzá készült videót is szeretem. A korai klipekről is jó emlékeim vannak, például az Enjoy The Silence is egy ilyen … Most már talán máshogy készíteném el… De ahhoz képest, hogy a bandából senki sem akarta megcsinálni azt a videót, szerintem elég jól sikerült… A Never Let Me Down Again-t is élveztem, talán a végét leszámítva. Ami ezekben nagyon tetszett, hogy szuper 8-asra forgattuk őket, ami intimitást adott, és az akkori fiatal rendezőkre nagy hatással volt, valamint a Depeche Mode-ról kialakult képet is segítette. Nagyon büszke vagyok erre, főleg a Strange klip-válogatásra. Az nagyon progresszív volt a maga idejében, külön koncepttel bírt. A Pimpf című számmal ért véget, és a dalok között kis önálló részek voltak. Később megcsináltuk a Strange Too-t is, de az eredeti Strange sokkal furcsább, inkább egyfajta számadás, azt hiszem.

A napokban jelent meg a régóta várt, új Depeche Mode-album, a Sounds Of The Universe, aminek minimalista stílusban készült borítója sok rajongót meglepett. Elmondanád, mit jelképez a rajta látható kör, azokkal a pálcikákkal?

Senki sem magyarázta még el nekem. Az univerzummal, a hangokkal kapcsolatos ötlet részét képezte. A különböző színek más-más hangot jelképeznek. El kell, hogy mondjam, hogy a borító nem az igazi színekkel lett kinyomtatva, azok csak az iTunes-on láthatóak. Igazából, csak egy könnyedebb borító-megjelenést szerettünk volna. Voltak nagyon sötét tónusú borítói a Depeche Mode-nak, mint a Violator, vagy a Songs Of Faith And Devotion, és az Ultra is nagyon sötét volt. Az Exciter borítóján már több volt a fény, a Playing The Angel valahol a kettő között állt, de volt benne egyfajta komorság. Ezt a mostanit poposabbra, lightosabbra akartam. Azt hiszem, visszaadja azt az általános képet, ahogy az emberek a Depeche Mode-ot látják. A rajongóknak talán kicsit túlontúl is lightos, de azt hiszem, jól illik a Sounds-hoz. És az album is nagyon jól szól, ha hangosan hallgatod. Sok jó hangot találni benne, de ahhoz néhol fel kell tekerni a hangerőt.

Hogy a Depeche Mode-dal való jelenlegi munkádnál maradjunk, az együttes májusban indul turnéra, ahol ismét te látod el a színpadtervezői feladatokat. Elárulnál néhány apró titkot, hogy mire is számítsunk ez alkalommal?

A legnagyobb titok, amit elárulhatok, hogy öt ember lesz a színpadon. Eléggé le lett egyszerűsítve az előzőhöz képest, amikor több különböző színpadi elemet, képernyőt is alkalmaztunk - ezt most le akartam egyszerűsíteni. Én is majd szombaton (május 2-án) fogom először látni, amikor a produkciós próbák kezdődnek. Meglátjuk, hogy fog működni. Addig nem akarok róla beszélni, amíg nem láttam, működik-e egyáltalán.

Ezúttal is tervezel koncertfilmet forgatni, ahogyan 1993-ban, és 2001-ben is tetted?

Remélem, hogy fogok! Vicces, de más még nem adott számomra annyit, mint a Depeche Mode. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy én ne lennék velük objektív, csak úgy gondolom, hogy azzal, ahogyan én látom őket vizuálisan, megpróbálok az ő legjobb tolmácsuk lenni. A legutóbbi turnén nem tudtam nekik filmezni - de én terveztem mindent -, mert a saját filmemet forgattam. Valaki más tette ezt meg, de egy nagyon gyors-vágású filmmel, amiből hiányzott a lélek. Számomra viszont nagyon fontos Martin és Dave kapcsolata a színpadon, engem ez érdekel. Persze, az én koncert-filmjeim sokkal lassabbak. De nagyon szeretném a dolgot, és meglátom, mit tehetek az ügy érdekében, mert közben egy másik filmembe is belekezdek.

Kérlek, szólj néhány szót az első budapesti kiállításodról, mely a Werk címet viseli!

Igen, „Munka”. Szerintem, ez egy csodálatos szó: „Munka” - el is gondolkoztam rajta, hogy majd felhasználom valamihez. Ez egy retrospektív kiállítás. A ’70-es évektől indul, amikor még Hollandiában éltem, ez a fekete-fehér dokumentarista stílusom, aztán átmegy a ’90-es évekbe, amikor már portrékat csináltam, az emberek többsége ezeket a képeimet ismeri. Aztán jönnek a késői ’90-es évek, a kék fotóimmal, majd az önarcképeim a mostani évtized elejéről - ez a négy elem, melyek számomra egységet alkotnak. Ezen felül van még egy szoba, ahol a klipjeim láthatók, valamint egy rövidfilm Captain Beefheart-ról, és még egy szoba, ami külön a Depeche Mode-nak lett szentelve. Ahol jelen pillanatban is ülünk. Ennek oka az, hogy meg akartam mutatni, hogy épült fel köztünk az évek során egy virágzó kapcsolat, ami nagyon ritka a zene világában, és ami mindkét fél számára egyaránt előnyös. Láthatod, ahogy idősödnek, hogyan változik a személyiségük, hogyan viselkednek a kamerám előtt, ami némileg más, mint a közös munkánk kezdetén. Ez a munkám kevésbé extrém, mint ami a U2-hoz köt - ők sokkal szégyenlősebbek voltak fiatalon, mára már sokkal biztosabban viselkednek a kamerám előtt. A Depeche Mode nem változott ilyen extrém módon, ők mindig is biztosnak mutatkoztak a képeimen, és manapság is igazán laza fickók. Jó fotóim vannak róluk. Igen jelentős kép az, ahol Dave egy ablak előtt, vagy mögött áll - még a Songs Of Faith And Devotion felvételi periódusában, ami egy elég sötét korszakuk volt -, és a kép tetején látható egy ventillátor, ami helikopter-szerű, és ezáltal olyan, mintha ez a fickó (Dave) az űrben lenne. És látható még a képen Daniel Miller is, a Depeche Mode régi producere, és a Mute kiadó vezetője, ahogy épp’ imádkozik. Visszatekintve, ez egy sokatmondó kép. Aztán itt mögöttem látható ez a kép, Dave-vel, és egy lánnyal - ez is megváltoztatta a róluk kialakult képet. Sokan azt gondolták róluk, hogy ők egy meleg szinti-banda, amiben semmi rossz nincsen, de ők nem melegek. Ez egy totális félreértés volt velük kapcsolatban, mivel bőr cuccokban jártak, és Martin szoknyát hordott, meg festette magát. Sokan még ma is egy meleg szinti csapatnak tartják őket, mint amilyen a Pet Shop Boys, akik egyébként nagyszerűek, szeretem is őket. A Depeche azonban nagyon is hetero együttes, és nem csak szinti zenét játszanak, az az alap, de több minden is hatással van rájuk, ami a dalaikból is átjön. Szóval, hogy másként nézzenek rájuk, és a zenéjükre, megcsináltuk ’89-ben ezt a fotósorozatot Milánóban, a Personal Jesus-hez. Soha nem nagyítottam ki ezt a képet ekkorára. Aztán, vannak itt képek a Strangers című könyvből, ami megintcsak újszerű dolog volt, hogy egy könyv számára készítsünk képeket. Visszatekintve, azt hiszem, több írott anyagot akartam beletenni, és másképp összeállítani. Fotóztunk Nyugaton, a kaliforniai sivatagban, és Keleten, azaz Prágában, ahova turistaként érkeztünk, titokban. Igazán jó képek lettek, szerintem. Van még itt kép, amin Dave Fletch és Martin között áll, akik menyasszony-vőlegénynek vannak öltözve, Dave pedig a tékozló fiú, a ’90-es évekből ismert állapotában… És, hogy a banda ezt hagyta megtörténni, egy tipikusan angol dolog, ez a hozzáállás, hogy „Ez az ő saját problémája”…  Aztán, vannak még a szokásos képeim róluk, amiket ki szoktam állítani. Látható a legelső képem róluk ’81-ből, valamint a lemezborítóik. A korábbi időkben a fotóim képezték a lemezborítók alapját, a legutóbbi kettőnél már inkább csak a designért voltam felelős.

Számos hírességről készítettél fotót. Van olyan, akit mindenképpen le akarnál még fotózni?

Mindig ki szoktam hangsúlyozni, hogy nem hírességeket fotózok, hanem néhányan azok közül, akiket fotózok, hírességgé válnak. Engem nem a híresség mivoltuk érdekel, amivé az emberek tették őket. A legjobb példa erre talán Bono, aki ’82-ben még csak egy együttes énekese volt, akiknek nem volt kiugró sikerük - időközben nagyon híres ember lett belőle, de én ezt találom a legkevésbé érdekes vonásának. Engem a művészete érdekel azoknak, akiket fotózok. Van köztük híresség, van aki nem az - engem mindig is tisztán az érdekelt bennük, amik, nem amiért az újságokban szerepelnek. De közben átugrottuk a kérdésedet…

Van olyasvalaki, akit mindenképpen le akarnál még fotózni?

Vannak köztük olyanok, akikkel már találkoztam korábban, mint például Bob Dylan. Róla tudnék jobb képeket is készíteni, azt hiszem. Vannak filmrendezők, festők, akikkel szeretnék találkozni, mint például Gerhard Richter. Szeretem Sophia Loren-t, Jack Nicholson-t, Jim Jarmusch-t. Van pár ilyen ember. Tényleg csodálatosnak mondható az életem, hiszen rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam, szóval nincs okom panaszra. Azt hiszem, megtisztelő a társaságukban eltölteni tíz percet, vagy egy fél órát, és közösen létrehozni valamit. Amikor ezt a kiállítást berendeztem, belegondoltam, mennyit is dolgoztam eddigi életem során, mennyi utazást tettem - minden képem egy utazás, ami valahová elvisz. Ez egy nagy dolog az életemben.

2007-ben bemutatták az első egész estés filmedet, a Control-t, ami Cannes-ban elnyerte a Regards Jeunes-díjat. Szólnál pár szót a következő mozidról?

Nem azért, hogy magamat fényezzem, de a filmem 23 díjat nyert, hatalmas mennyiségű díjat söpört be. Egy saját finanszírozású filmnek ez nagyszerű dolog. Öt díjat nyert Angliában a Brit Független Filmek Díjkiosztóján (BIFA), ahol más film még nem nyert ennyi díjat, szóval, ez elég figyelemre méltó. A következő filmem valami egészen más lesz, mivel meg kell ismernem, mit is tudok kezdeni ezzel a médiummal. Ez egy thriller lesz - egy jelenkori, kitalált történet, színesben. Egészen más, mint a Control. Az egyetlen kapcsolat talán az, hogy ennek is magányos a hőse.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy mik a terveid a budapesti tartózkodásod idejére?

Sajnos, minden napom interjúkkal telik. Nehéz dolog lesz bármit is megnéznem Budapesten. Ráadásul, elég különös alak a sofőröm - úgy vezet, hogy közben be kell csuknod a szemed. Így végképp nem látok sokat a városból.

Köszönöm a beszélgetést! Dank u zeer!

Még egy gyors dedikáltatás - a nagy becsben tartott „Werk” című fotóalbumomba Anton bejegyezte újdonsült kedvencét, a „Munka” szót -, és már várta is egy másik stáb egy következő interjúra.
Remélem, ő is ugyanúgy megtart minket a jó emlékezetében, mint ahogyan mi őt, és talán Budapestet javasolja majd a következő Depeche Mode koncertfilm forgatási helyszíneként!
A holland fotós munkái július 5-ig tekinthetők meg a Ludwig Múzeumban.
 
Szöveg: Janurik János




Anton Corbijn & FREESTATE.hu Team



Az interjú hamarosan videó formájában is megtekinthető lesz oldalunkon.

   
   

   

2009.05.04. 21:10 | Janurik János | 11267 Olvasás | 3 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©